1. fejezet - I'm skating in your heart, babe

Meg fogom ölni Kim Jongdae-t.

Hogy miért is? Nos, a legjobb barátom volt kedves faképnél hagyni és lemondani a találkánkat valami erősen bűzlő ürüggyel, ami még az ő szájából hallva is egészen gyengécske kifogásnak tűnt. Mert mégis ki sasszézik elő egy olyan alibivel, hogy ’Bocs Baek, közben eszembe jutott, hogy nekem kell bébiszittelnem a szomszédom kislányát, de te csak menj nyugodtan és érezd jól magad!”? Mindezt olyan hangsúllyal előadva, hogy az ördög mindenét odaadná, odatérdepelve elé, mondván: taníts, mester!

Nem, nem azért nem hittem neki, mert nem volt életszerű a dolog. Jongdaenek tényleg volt egy kisgyermekes szomszédja, akivel, tudtommal jó viszonyban is voltak. De hogy pont a találkozó előtti öt percben jutott eszébe, hogy mégis dolga van… gyanús volt. Elvégre hogy felejtheti el valaki, hogy gyerekcsősznek ígérkezett? Furcsa ugye? Vagy ez, vagy a legjobb barátom szimplán egy idióta, aminek alátámasztására már nem ez lenne az első példa.

Nagyot sóhajtva nézegettem a telefont a kezemben, de még arra sem volt erőm, hogy sokáig tartani tudjam a mérgem, mert túl fáradt voltam hozzá. Péntek kora este lévén legszívesebben már az ágyamban kucorogtam volna a laptopommal és néztem volna a kedvenc sorozatom következő részét, ehelyett egy jégkorcsolyapályánál vesztegeltem egymagam, holott rohadtul még csak korizni sem tudok.

Jongdae csodálatos ötlete volt, hogy így, december eljöttével látogassuk meg az újonnan nyílt szabadtéri pályát, és én, mint kedves, jótét lélek belementem a dologba. Úgy gondoltam, hogy ha korizni nem is fogok, de egy forralt bor, vagy egy forró csoki, esetleg valami édes finomság elviselhetőbbé tenné az egyre hidegebb napjaimat. Amúgy is mindig csak az egyetemi könyvtárban kuksoltam álló nap, ha nem órákon ültem, vagy a koleszban múlattam az időt; komolyan örültem, hogy csinálhatunk együtt valami izgalmasat.

De nem, idióta Jongdaenek bébiszitternek kellett állnia, pont ezen a napon. Köszönöm szépen, haver.

Irigykedve néztem a kisebb baráti csoportokat, a családokat, a párokat, amint széltől kipirult orcákkal, nagy mosolyogva suhantak a jégen egymás közelében, kézen fogva. Nekem mindössze egy nem teljesen komplett legjobb barát jutott, aki még ráadásul faképnél is hagy… mindegy. Nagyot sóhajtva tettem zsebre a telefonom és vettem fel kesztyűmet, elrejtve így a csuklómon virító piros karszalagot, amit korábban vásároltam. Talán nem lettem volna ennyire pipa Daere, ha időben szól, hogy más elfoglaltsága van, nem akkor, amikor már megvettem a belépőt. A semmiért.

Mégis mi a francot csináljak itt egyedül? – gondoltam szomorúan, kezeimet dörzsölgetve a hideg miatt. Leheletem apró kis fehér pamacsként jelent meg a levegőben, és nem is kellett sokáig gondolkoznom, mi lesz az első állomása hirtelen jött randimnak magammal.

A forraltbor standnál nagyon sokan álltak, de a tömegben legalább nem fázott annyira az ember. Össze voltunk tömörülve, mint a pingvinek, de még ez az aranyos gondolat se vidított fel annyira, hogy élvezni tudjam ezt a délutánt. Legörbült ajakkal bámultam a pályát, az embereket és a földet rugdaltam alattam, mintha az tehetne arról, hogy mennyire magányos vagyok. Egyrészt nem voltam egy népszerű srác az egyetemen, kevés barátom volt – de azok igaziak -, mivel elég zárkózott emberként nehezen ismerkedtem. Másrészt pedig, nos… a szerelmi életem olyan volt, mint egy gyönyörű unikornis.

Nem létezik.

Sokkal jobban élvezhetőbb lett volna ez az egész, ha miután Jongdae lemondta a találkát, felhívhattam volna a barátom, hogy együtt töltsünk egy romantikus randit ezen a szép helyen. De mivel nincs senkim, így ez a fantáziám is csak álom marad.

Amikor végre az eladóhoz jutottam, a lehető legnagyobb méretű pohárban kértem az alkoholos italt, hogy ha lerészegedni nem is tudok tőle, legalább bele tudjam fojtani magam később. És Jongdaet. Mindenképpen Jongdae-t.

Nagyokat kortyolva a forró borból éreztem, ahogy átmelegíti minden porcikám, finom, gyümölcsös ízt hagyva hátra a nyelvemen. Kezeimet a pohár köré fonva ellépdeltem a többi stand irányába, ahol a kisebb csecsebecséket árulták, és különféle ételeket, édességeket. A street food kínálat bőséges volt, de igazából nem voltam annyira éhes, így csak nézelődtem, hogy elüssem az időt. Ha már megvettem azt az istenverte jegyet, ki akartam használni.

Azonban hamarosan az utolsó kortyokat szürcsöltem a boromból, és a standok látnivalói is elfogytak, egyszóval újra elém tárult a dilemma, hogy mégis mit csináljak itt. Ránéztem az órára, és még este hatot sem mutatott, eszméletlen korán volt még. Mindössze egy órája voltam itt, nem számítva azt az időt, amit Jongdaere várva töltöttem.

Újra a pályára pillantva elfojtottam egy-két mosolyt, amikor láttam, mennyien botladoznak a korcsolyákkal a lábukon, gyerekek és felnőttek egyaránt. Egy kisfiút az apukája tartotta vissza egyedül az orra bukástól, míg egy tinédzser pár fenékre esett, miután a lány hiába kapaszkodott meg párjában, az nem tudta korrigálni az esést. De senki sem nevetett ki senkit, esetleg saját magukat. Talán nem is lenne olyan gáz, ha megpróbálnám, nem igaz?

Miután kidobtam a kiürült poharamat, elcsoszogtam ahhoz a bódéhoz, ahol bérelni lehetett, lelkemben az elhatározással, hogy igenis korcsolyázni fogok ma, ha már eljöttem ide. Idegesen izegve-mozogva vártam ki, míg elértem a pulthoz és megkaptam egy pár piros korcsolyát, ami a lehető legfeltűnőbb szín volt, amit csak lehetett kapni itt, de nem érdekelt. Leülve egy félreeső helyre, levetettem sportcipőm, helyére felkaptam a vörös darabot, és próbáltam nem remegni, amikor bokazoknimon keresztül éreztem a decemberi hűvösséget. Pár perc alatt ki is silabizáltam, hogy kell magamra csatolni a cipőcsodát, utána egész magabiztosan lépkedtem vissza a ruhatáros hölgyhöz és adtam be saját lábbelim. Talán nem is lesz ez annyira nehéz.

Haha, gondoltam én.

A szilárd talajon való lépegetés meglepően jól ment, na de amikor odamerészkedtem a jéghez…

A legelső lépés után a fenekemen landoltam. A. Legelső. Lépés. Után.

Akkor esett le először, hogy talán mégsem most kellett volna erre adnom a fejemet, mert egyedül borzasztóan nehéz lesz megtanulnom mindezt. Azt mondják, hogy aki görkorizni tud, annak a jégkori sem nehéz, de én sajnos egyiket se hordtam még a lábamon. Éreztem, hogy menthetetlen eset vagyok.

Lerázva az érzést, hogy mindenki gúnyosan engem néz, a pályát körülvevő kerítésbe támaszkodtam és valahogy arrébb botladoztam a bejárattól, amit eltorlaszoltam. Hála istennek senki sem jött éppen utánam, így csak a közelben lévők vetettek rám egy pillantást, de még így is borzalmasan égőnek tituláltam a dolgot. A kerítésnek támaszkodva levettem kesztyűimet és tűrve a hideget, előhalásztam a telefonom. Akármilyen bénán is éreztem magam, beütöttem a keresőbe a „hogyan korcsolyázzunk” címszavakat és böngészni kezdtem. Ha a pszichológiához nem vagyok hülye, ezt is meg tudom tanulni, csak magyarázni kell. Ahhoz persze nem voltam annyira bátor, hogy bárki idegent megkérdezzek, így maradt az internet és a rajta lévő sok-sok értékes információ.

Nem kellett sokáig görgetnem, rábukkantam egy ígéretesnek tűnő cikkre, amire rá is kattintottam.

„Mindenekelőtt egy hasznos tanács: figyeld a körülötted lévőket! Sokat tanulhatsz már azzal is, ha utánozni próbálod, mit csinálnak.”

Jó, akkor nézelődjünk. Ahogy láttam, az ügyesebbek erőfeszítés nélkül siklottak a jég felszínén – mintha csak dülöngélve rakták volna a lábukat egymás után. Amikor rájuk néztem, annyira nem tűnt nehéznek az egész, de aztán emlékeztem, hogy az első lépésnél mi történt… Lehet, hogy csak én vagyok botlábú, ki tudja.

Zsebre vágva a telefont – de nem bezárva a cikket – megmarkoltam a kerítést és megpróbáltam utánozni azt, ahogy a többiek koriznak, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A lábaim valahogy mintha egymást akarták volna keresztezni; csak a kapaszkodás mentett meg minden alkalommal. Vissza a cikkhez.

„Egyszerű előrekorizás: gondolom ez azért mindenkinek megy, de mivel azt írtam "kezdőknek", hát kezdjük egész az elején.”

Most már hivatalosan is bénának vagyok titulálva, remek. Kösz, cikkíró!

„Igazából ez az, amit az embernek egészen magától, gyakorlással kell elsajátítania, ha nem érez rá a dologra, megtanítani szerintem nehezen lehet. De mért ne érezne rá: Jobb lábbal ellököm magam, bal lábbal ellököm magam, jobbal, ballal, jobbal, ballal…”

És ennyi. Hiába néztem más cikkeket, ott csak még specifikusabb dolgok voltak írva, nem kezdőknek való instrukciók, a többinek meg összefoglalva ugyancsak ennyi volt a mondanivalója: jobb láb, bal láb. Ki vagyok vele segítve, köszönöm.

Nagyot sóhajtva véglegesen bezártam a böngészőt és a telefont elraktam, átfagyott, elgémberedett kezeimre pedig felhúztam bolyhos és meleg kesztyűimet. Nem akartam több időt vesztegetni, gyakorolnom kellett. Hogy is volt ez, jobb láb előre…

Hiába próbálkoztam azonban, nem volt olyan, mint a többieké a pályán. Ők siklottak, én meg csak… sétáltam. Valahogy nem volt jó. Összeszűkült szemekkel vizslattam az embereket, egy egészen jó koris után kutatva és hamarosan meg is találtam az illetőt. Velem egykorú lehetett; eszméletlen magas, nyurga alakja kimagaslott a tömegből, hullámos, barna haját a szél össze-vissza fújta, ahogy suhant a jégen egy vastag, szürke kabátban és fekete farmerben. Olyan kecses volt, és így messziről nézve elég… vonzónak is tűnt, igazán nem volt nehéz rajta legeltetnem a szemem.

De ne kalandozzunk el, azért néztem őt ki, hogy elleshessem a korizás tudományát róla. Az arcáról lassan levándorolt a szemem hosszú lábaihoz és figyelni kezdtem. A jobb láb – bal láb minta nála is megfigyelhető volt, de talán a testfelépítése miatt sokkal jobban láttam mit, és hogy csinál. (Vagy csak mivel érdekelt, jobban tudtam koncentrálni rá.) Térdeit picit behajlította és testsúlyát felváltva helyezgette a lábain, így siklott előre, teljesen természetesen, mintha ő lenne a „Disney a jégen” egyik táncosa. Próbaképp előre raktam a lábam és imádkozva az egekhez, hogy nem esek hasra, csúsztam egy picit.

És emberek, sikerült. Alig bírtam levakarni a képemről a vigyort, mert végre ráéreztem, hogyan is kell ezt csinálni. A bal lábam automatikusan követte a jobbat, és hamarosan azt vettem észre, hogy körbesiklottam az egész pályát a kerítés mentén és már csak alig kellett kapaszkodnom. A következő lépés immáron az volt, hogy elhagyjam a biztonságos zónát és kimerészkedjek az emberek közé. Nekivetettem a hátamat a falnak és egy nagy levegő után elrúgtam magamat. Elsőre majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, de szerencsére a karjaimmal ki tudtam korrigálni a dolgot és egyenesbe hoztam magam. Ezután nagyon lassan ismét megindultam, de a hátsó részeken maradtam, ahol nem gyülekeztek annyian. Még nem éreztem elég biztonságosan magam ahhoz, hogy a tömegben cikázzak. Tekintetemmel a korikirályt kerestem, de sajnos valahogy eltűnt a szemem elől, még mielőtt gondolatban küldhettem volna neki egy ölelést.

Annyira elbámészkodtam azonban, hogy nem vettem észre a talpig beöltözött kislányt, aki pontosan felém tartott. Ekkor tört rám a felismerés, hogy megállni egyáltalán nem tanultam meg, amikor gyakoroltam, és a cikket sem olvastam végig, hogyan kell…

Egy emeletes ökör vagyok, bevallom.

De abban a pillanatban nem értem rá ezzel foglalkozni, mivel a pindúr csak jött, zúgott, mint a villám – tisztán látszott, hogy ő nem fog tudni megállni, míg nekem lenne esélyem. Lenne, ha tudnám, hogyan kellene fékezni.

Utolsó pillanatban nem gondolva arra, velem mi történik, hirtelen változtattam meg a korim irányát, mert tudtam, hogy ha karamboloznánk és ráesnék, szerencsétlen biztosan összetörne, amit nagyon nem szerettem volna.

A korcsolya felett természetesen elvesztettem azt a kevés kontrollt, amit eddig a magaménak tudhattam és ezer százalékos volt annak az esélye, hogy brutálisan nagyot fogok zakózni, méghozzá a pálya közepén. Éreztem, ahogy a jobb lábam összeakad a másikkal és kibuktatom saját magam, próbáltam egyensúlyozni a kezeimmel, de valószínűleg csak úgy néztem ki, mint egy csápoló újszülött kismadár. Lehunyt szemmel vártam az esést és a fájdalmat…

Kivéve, hogy az nem jött el.

Egy kar erősen fonódott hátulról a derekam és a hasam köré, hátam pedig nekiütközött valaminek, miután újra egyenesbe hoztak. A lábaim még a sokktól kicsit megroggyantak, de ismeretlen megmentőm meglepően stabilan tartott.

Remegve fújtam ki a bennem rekedt levegőt, majd hátra pillantottam, hogy megtudjam, kinek is köszönhetem az életem, de csak egy szürke kabáttal szemezhettem. Tekintetemet feljebb tornászva tágra meredt szemekkel néztem egy meleg, barna szempárba.

A dögös koris volt az.

Nem tudtam, hogy a szívem még mindig a sokk miatt ver ennyire hevesen, vagy attól, hogy ilyen közel voltam valakihez, akit csak a tökéletes jelzővel tudtam jellemezni. Férfias vonások, mégis lágy, kedves arc; vastag, húsos, csókolható ajkak, gyönyörű mandulavágású szem és eszméletlenül aranyos kis tündefülek. Messziről is úgy tűnt, hogy jóképű, de közelről…

Uram. Atyám.

Megmentőm óvatosan szembefordított magával, én majdnem elcsúsztam, de ő még időben megakadályozta ezt. Kesztyűn keresztül is éreztem, hogy mennyire meleg a keze, ami furcsa volt, mert én majdnem széjjelfagytam ebben az időben. Barna szemeivel aggódva kereste az én tekintetem, én pedig legszívesebben hangosan rászóltam volna a gyomromban randalírozó pillangókra.

-                        Rendben vagy? – kérdezte mély, andalító hangján, én pedig próbáltam nem a jégre olvadni ennek hallatán. – Csúnya esés lett volna ebből, ha el nem kaplak.

Nagyot nyelve eltűntettem a gombócot a torkomból és igyekeztem nem arra figyelni, hogy még mindig a kezemet fogva áll előttem, felállítva a hajszálakat a karom teljes hosszán. Hiába nyitottam azonban a számat, csak egy gyatra kis lehelet jelent meg előttem.

-                        K-Köszönöm – dadogtam teljesen idiótán, és éreztem, hogy a szégyentől pirulni kezd az arcom.

Reméltem, hogy úgy tűnik, hogy a hideg miatt vagyok céklavörös, mert már így is teljesen kellemetlenül éreztem magam. De őt mintha ez nem zavarta volna. Értelmetlen motyogásomra elmosolyodott, és finoman elengedte a kezemet, amit iszonyatosan sajnáltam. Végre éreztem pár percre a vérkeringésem…

Elkaptam tekintetemet és mindenhová néztem, csak ő rá nem. Belül tudtam, hogy most lesz a kis véletlen találkánknak vége, ami után ő vígan korizik tovább, míg én a pálya közepén maradok a félelmemmel, hogy megint elesek. Egyáltalán hogy is gondoltam, hogy csak így ide kijövök? Haza kellett volna mennem, és nem egy skót majomnak lenni, aki -

-                        Ne haragudj, hogy megkérdezem, de most van először korcsolya a lábadon? – szakította félbe gondolataimat, én pedig éreztem, hogy süllyedek a szégyentől. – Nem tudtam nem észrevenni, hogy kicsit… öhm…

Ennyi. Elástam magam nála. Sírt a lelkem.

-                        I-Igen – nevetgéltem idegesen, és kezem automatikusan a sapkám alá vándorolt, ahol vakargatni kezdtem a tarkóm. – Nem kell szépíteni, tudom, hogy kétballábas vagyok.

Ha már úgyis kevés az esélyem nála, redukáljuk inkább nullára, hogy ne fájjon annyira a dolog. Igazából azt se tudtam, hogy ugyanabban a csapatban játszik-e… vagyis, hogy vonzódik-e a hasonló neműekhez. Abból ítélve, hogy mennyire férfias, nem hinném, bár… reménykedni mindig szabad.

-                        Hát, hazudnék, ha nem adnék igazat – nevette, mire duzzogva legörbítettem az ajkamat. – De egészen aranyos volt, ahogy a kerítést ölelgetted korábban.

Egészen aranyos volt, ahogy a kerítést ölelgetted korábban.

Mégis lehet esélyem??!!

Vagy mégsem, mert igazából azt gondolja, hogy nem vagyok épelméjű… Úristen, látta, ahogy bénázom a falnál, én ezt nem hiszem el! Totál égő!

-                        Valahogy el kellett kezdenem – motyogtam elbújva a sálamba. – Nem mindenki tud annyira korcsolyázni, mint egyesek.

-                        Ha ez egy célzott bók volt, akkor köszönöm – vigyorogta, én pedig rákvörösen próbáltam kerülni a tekintetét, amiért ilyen egyszerűen átlátott rajtam.

A nevetése hangos volt, és az egyik szeme furán tikkelt, miközben ragyogó Colgate-reklámba illő fogait villogtatta, de még így is borzasztóan tetszett nekem. Nem is tudom, mikor habarodtam bele utoljára ennyire valakibe, akivel először találkoztam. De nincs mit tenni, úgy sincs nála esélyem, mint általában… Jobb, ha elengedem.

-                        Mindenesetre köszi, hogy elkaptál – köszörültem meg zavarban a torkom. – Megyek és leveszem a korcsolyát, mielőtt tényleg elgázolnék valakit.

Nem számítottam rá, mikor elcsípte a könyökömnél a kabátom ujját és visszább húzott. A hirtelen mozdulattól ismét majdnem elvesztettem az egyensúlyom. Meleg helyzet volt. Kérdően ránéztem, és azt hittem hallucinálok, mikor a barna szempárba nézve olyasmit láttam kiolvasni, amit még sosem.

-                        Szerinted épp bőrrel elérsz a bódéig? – vonta fel a szemöldökét, majd a szívére rakva a kezét drámaian felsóhajtott. – Ahh, és én még azt hittem, hogy kellemes a társaságom. Előlem menekülsz.

-                        D-Dehogy! – tagadtam kicsit hevesebben, mint kellett volna. – Nem erről van szó, csak –

-                        Akkor mit szólnál ahhoz, ha itt maradnál még egy kicsit és megtanítanálak korizni?

Egyszerűen nem hittem el. Tényleg érdeklődött irántam. Vagy csak félreértelmeztem a tekintetét…

-                        Nem is ismerlek – motyogtam teljes zavarban, mire elvigyorodott.

-                        Park Chanyeol – rázott velem kezet erőszakosan, és várakozóan rám vetette azokat a barna szemeket.

-                        Byun Baekhyun – leheltem. – De –

-                        Ezzel meg is volnánk – kuncogta és kézen ragadott. – Nos, kedves Baekhyun, akkor a következőkre kellene figyelned…

A hangja egyre inkább halkult, ahogy elmerültem abban a ködben, ami jelenleg az agyam helyén tartózkodott. Teljesen autopilótán mozogtam és hallgattam, amit mondott, még mindig megrendülve attól, hogy egy ilyen eszméletlen srác magától észrevett engem. Byun Baekhyunt, a másodéves pszichológia szakos hallgatót, aki felettébb antiszociálisan viselkedik az idő többségében, nem volt még egyetlen komolyabb kapcsolata sem, és bele van habarodva a romantikus regényekbe és sorozatokba.

A következő percekben azt vettem észre, hogy egymással siklunk, ő a derekamat ölelve, én a sálamba rejtve magam, és nem értettem, hogy ő miért tudta nekem azt megtanítani, amit az Internet nem. Hamarosan karja az ölelésből elengedett, és kesztyűs kezemet az ő meleg párjába fogta, és úgy dülöngéltünk, suhantunk a pályán, mint a többi pár. És bár egy részem a felhők felett cikázott örömében, szemei helyén kis szívecskékkel, egy másik viszont még mindig kételkedett abban, hogy mindez megtörténhet.

-                        Nem bánja a barátnőd, hogy egyedül hagytad? – böktem ki a kérdést hirtelen, és átkoztam a nyelvemet, amiért nem tudott csöndben maradni.

-                        Nem, mivel nincs barátnőm – vigyorogta, és a szemébe nézve láttam, hogy pontosan tudja, miért kérdezem.

Annyira zavaró volt, hogy egy nyitott könyv vagyok előtte, hogy legszívesebben elbújtam volna valamelyik bódéban, csak, hogy ne lássam a tekintetében azt a bizonyos cukkoló csillogást. Keze finoman megszorította az enyémet, és kicsit közelebb húzott magához, hogy kikerülhessünk egy fiatal nőt a kisfiával. A közelség miatt újra hevesen kezdett verni a szívem.

Chanyeol egy dumagép volt, ezen nem is lehetett szépíteni, be nem állt a szája. Kiderült, hogy ő is másodéves ugyanazon az egyetemen, mint én, csak zene szakon, és hogy imádja a telet; korcsolyázni pedig kiskorától kezdve tud, ahogy snowboardozni és síelni is, hála a családi kiruccanásoknak Európába.

Én pedig magamon is meglepődve hamar felengedtem, és jóízűen nevetgéltem a viccein, amiket időközönként bedobott. Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire jól valaki mellett, aki nem közeli barát volt. Olyan volt… mint egy randi. Az a romantikus drámabeli, minden rózsaszín és vattacukor fajta, ami megmelengeti az ember minden porcikáját és felemeli a lelked.

De a bérlésem két órára szólt, így hamarosan le kellett mennem a pályáról. Chanyeol zokszó nélkül követett és ő is átvette a cipőjét, velem együtt. Még mielőtt megszólalhattam volna, meghívott egy forró csokira, amit persze elfogadtam és így tovább folytatódott a beszélgetés.

Addig a pontig, amikor egyszer csak felsóhajtott és most az egyszer ő nézett ki úgy, mintha zavarban lenne.

Kíváncsian figyeltem, ahogy a magabiztossága elúszik, és idegesen kopogtatja a pohara szélét, és fészkelődik a székén velem szemben, az asztalunknál.

-                        Baekhyun, ne haragudj, de nem tudom magamban tartani – mondta, mire felhúztam a szemöldököm.

-                        Mégis mit?

-                        Azért tudtalak elkapni korábban, mert már jó ideje figyeltelek – motyogta. – Igazából miattad jöttem ki ide, csak nem mertem –

Nem akartam bunkó lenni, de amikor leesett, hogy mi is történt, felfortyantam a dühtől.

-                        Kim Jongdae – sziszegtem gyilkosan, mire Chanyeol megerősítette a gyanúmat.

-                        Sokszor láttalak együtt benneteket, és mivel ő is zeneszakos, rád kérdeztem, és –

-                        És ő megszervezett nekünk egy vakrandit, igaz?

Chanyeol úgy nézett ki, mint egy megrúgott kiskutya, egyszerűen nem tudtam rá haragudni.

-                        Igen. Azt mondta, hogy ne aggódjak, ő elintézi, csak legyek itt ma öt órára – sóhajtotta. – Láttam, hogy te nem tudtál róla, és nem igazán tudtam, hogyan is közeledhetnék hozzád, szóval… Ne haragudj, hogy eltitkoltam.

-                        Semmi gond – mosolyodtam el.

Az a barna szempár teljesen magával ragadott, és már hasztalan volt a forró csokimba rejtenem az arcom. Chanyeol flörtölő, határozott magatartása egy pillanat alatt visszatért, és világosan látta, hogy nem a hideg csípte ki bőröm.

-                        Akkor ez azt jelenti, hogy nem bánod, ha elkérem a számod?

Nevetve vettem elő a telefonomat, hogy ő is beírhassa később az övét, de ahogy feloldottam a billentyűzárat, láttam, hogy egy üzenetem jött.

Ha elmered szúrni Baek, és hiábavalóak voltak a fáradozásaim, esküszöm, hogy letagadlak, hogy a barátom vagy.

Tudtam, hogy hazudik, tudtam! Még, hogy bébiszitter, chh. Egy nagyot kortyolva a forró csokimból, Chanyeolra vigyorogtam.

-                        Csak ha a kedvemért pokollá teszed Jongdae életét.

-                        Vettem!

A randi ezután hamarosan véget ért, amit nagyon sajnáltam, de ennek a pillanatnak is el kellett jönnie. Ahogy hazafelé ültem a metrón csakis Chanyeol járt a fejemben. Egyik, kesztyűtlen kezemmel végigsimítottam azon az arcfelemen, amelyikhez ajkaival hozzáért és próbáltam hűteni a végtagom hűvösségével. Valamint igyekeztem csitítani az örömittas visítást a lelkemben, sikertelenül. Nagyon boldog voltam.

A telefonomban lévő új névjegyre, és a hozzá csatolt közös képre meredve úgy éreztem, mégsem fogom megölni Kim Jongdae-t.

Egyelőre.