2016. december 22., csütörtök

2. fejezet - I know it's unfair

  
Az ágyamon kuporogtam, lábam körül a kedvenc takarómmal és ajkamat harapdálva szuggeráltam a kezemben lévő telefont, hátha az küld egy isteni jelet, hogy mégis mit kéne tennem. Várjak, vagy ne várjak?

A Chanyeollal való vakrandink óta már négy nap eltelt, és hiába a fiú akkor határozott érdeklődése a számom iránt, a mai napig nem érkezett sem hívás, sem pedig üzenetem tőle, még csak ismerősnek sem jelölt semelyik platformon, ami – megmondom őszintén – borzasztóan csalódottá tett. Vajon félreértelmeztem a jeleket és csak túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy elutasítson? De akkor miért kérte el a számomat? És… miért adott arcra puszit?

Nagyot sóhajtva ledobtam magam mellé az ágyra a telefont, és fekete keretes szemüvegemet megigazítva az orromon, lapoztam egyet az ölemben heverő pszichológia könyvben, de a szavak mintha összefolytak volna előttem; nem tudtam koncentrálni arra, amit olvasnom kellett volna. Egy ideig hevesen tiltakoztam a fülembe duruzsoló kisördög szavaira, hogy hagyjam abba a tanulást, de aztán sajnos megadtam magam és becsaptam a könyvet, és olyan helyre tettem, hogy ne is lássam. Végül végigfeküdtem az ágyamon – egyelőre mindenféle bűntudat nélkül - és bámultam a plafonra, mintha az tudná a választ a dilemmámra.

Egy részem nem akarta felkeresni Chanyeolt, mert féltem, hogy ami azon a pénteken történt, csak egy félreértés – nem érteném, hogyan, de mindenki tudja, mennyire szerencsétlen vagyok ilyen téren. Na meg voltam annyira büszke, hogy azt gondoljam, hogy ha már ő érdeklődött utánam, ne nekem kelljen kezdeményeznem. De ez az ’elhatározásom’ egyre inkább szertefoszlott bennem: elvégre nem vagyok lány, és Chanyeolnak nem volt előírva, hogy ő tegye meg mindenben az első lépést.

Ajkamra harapva vettem kezembe ismét a telefonom, nyitottam meg az SMS funkciót és a villogó kis kurzort figyeltem a lapomon, gondolkodva, hogy vajon mit is írhatnék neki.

Szia, Baekhyun vagyok, csak azért írok –

Idióta, nyilván tudja, hogy te vagy, hiszen megvan neki a számod.
Kitöröltem az egész sort, és újra kezdtem.

Szia, csak azért írok –

Miért is? Miért is akarok én Chanyeolnak írni? Mit akarok tőle egyáltalán kérdezni, vagy megtudni?
Újabb törlés.

Szia, mi újság veled?
Ez meg egyszerűen csak…
Hajam összeborzolása után hevesen nyomkodtam a törlés billentyűt, míg újra csak az üres lappal szemezhettem. Az ágyra hajított telefonra pillantva lélekben pedig elsírtam magam. Nem tudom, mit kellene írnom neki, nem tudom, egyáltalán érdemes-e, és… Én ehhez az egészhez nem értek, hülye vagyok és tapasztalatlan a kapcsolatokhoz, elegem van!

Mint valami mentősugár, ebben a pillanatban szólalt meg a csengőhangom, de hiába kaptam a készülék után, nem az állt ott, amit szerettem volna látni – helyette Jongdae neve virított a képernyőn. Vajon megemlítsem ezt az egészet neki? – kérdeztem saját magamtól, mire a képzeletbeli belső Baekhyun megrázta a fejét.

Persze, hogy utána kicikizhessen. Csináld csak.

Jó, akkor nem. Elhúztam a képernyőn az ujjam és világrengető sóhajjal szóltam a telefonba.
-      Mi az, Jongdae?
Bár szerettem a legjobb barátomat, néha a sírba tudott kergetni. Mind azzal, amiket kiejtett a száján, mind ahogyan viselkedett. Ha Daet hasonlítanom kellene valamihez, talán egy komisz kis kobold jutna legelőször az eszembe. (A magassága megvan hozzá.) Energikus, okos és mindig vevő egy kis csínytevésre; a fejében pedig a jóisten se tudja, mi forog. Egyszóval kiszámíthatatlan.
-      Nocsak, tudtom nélkül elérkezett az apokalipszis? Olyat sóhajtottál, mintha közölték volna veled, hogy elvették az ösztöndíjadat – gúnyolódott.
-      Nagyon vicces, Jongdae – morogtam.

Nos, igen. Nem volt nagy titok, hogy nagyon komolyan vettem az egyetemet és a pszichológia szakot. Már gimis korom óta tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni és minden eddigi lépésem ide vezetett. Keményen tanultam, hogy a felvételim a lehető legjobb legyen és bekerülhessek ösztöndíjjal az egyetemre. Sajnos a szüleim akkor, amikor jelentkeztem nem tudták volna megengedni maguknak, hogy finanszírozzák nekem a szakot, így nem volt sok választásom; én így tudtam segíteni a családon. Azóta ugyan már eltelt majdnem két év, de hála istennek még mindig tudtam tartani a szintemet: a jó átlagom miatt kollégiumban éltem, ami nem volt akkora költség, mint egy albérlet, emellett pedig kaptam a tanulmányi ösztöndíjat is, meg időnként dolgoztam, ha az időm engedte, így abból a pénzből eléldegéltem. Azóta már jobb a helyzet, és a szüleim nem győzik hangsúlyozni egy saját lakás előnyeit – amit fizetnének is, az elmondásuk szerint – de egyelőre úgy vagyok vele, hogy amíg van lehetőségem az ösztöndíjam élvezni, nem akarok senki terhére lenni.

Jongdae, velem ellentétben nem volt ilyen szerencsés: ő szociális alapon nem igényelhetett kollégiumot, ezért lakik albérletben. És ha teheti, jó barátként mindig az orrom alá dörgöli a dolgot.
-      Most miért? – nyavalygott bele a telefonba. – Tényleg a legrosszabbra gondoltam. Vaaaaagy… nem is a tanulmányaid felől fúj a szél.
Amikor ilyen negédes, csilingelő lesz a hangja, az csak két dolgot jelenthet. Egy: kérdezősködni fog, rosszabb esetben pedig valamire készül, ami nekem nem fog tetszeni. Vagy mindkettő.
-      Inkább elmondhatnád, miért hívtál – tereltem el a témát, mert a zsigereimben éreztem, mire is gondol.
Vagy inkább kire. De ha Jongdae egyszer ráharapott valamire, olyan volt, mint egy makacs kutya. Ő aztán nem ereszti el a megszerzett csontot.
-      Csak unatkoztam, és gondoltam idegesítelek kicsit, hogy érezd a szeretetemet – nevette. – Ezen túllépve, kérlek, mondd el, mi nyomasztja piciny lelked. Professzor Doktor Kim Jongdae áll szolgálatodra.
-      Utálom, mikor ezt csinálod – nyüszítettem.
Mindig cukkolt a pszichológia miatt, és, hogy el akarom végezni a mesterszakot is, ami után több mint valószínű, hogy előtagokkal fog bővülni a nevem. Az állítása szerint erre borzasztóan irigy – bár nem értem a logikáját – és ha alkalma van rá, előveszi „Doktor Kim” figuráját – „Legalább a képzeletemben prof lehetek!” - amely szerepjátékból az istennek se lehet kiugrasztani, ha egyszer belekezdett.

Igen, tudom, egy idióta a legjobb barátom.

És, ha még az nem lenne elég, hogy ez a szerepjáték ciki, idegesítő és bosszantó is – elvégre a szakmámmal gúnyolódik –, ezt használja arra, hogy kiszedjen belőlem dolgokat, amikor magam alatt vagyok. Nem tudom, hogy csinálja – talán neki kellett volna erre a pályára lépnie, és nem nekem. Még szerencse, hogy túlságosan szereti a zenét ahhoz, hogy ne arról tanuljon.
-      Hadd találjam ki! – vigyorgott a telefonba. Hallottam. – Nyugalmad megrontója egy magas, izmos és különösképp dögös fiatalember, igazam van?
Magam előtt láttam, ahogy emelgeti a szemöldökét. Kérem, árulja el valaki, hogy miért barátkozom vele.
-      Ha ennyire vonzónak találod, te is randizhatnál vele – motyogtam.
-      Féltékenykedünk?  – mormogta. – Nem kösz, nekem más valakin akadt meg a szemem.

Ez új volt. Jó, vagyis nem volt az, mert Jongdae konstant flörtölt vagy randizott valakivel, ami miatt tényleg sárgultam az irigységtől. Az viszont új volt, hogy a jelenlegi kiszemeltjéről semmit nem tudok.
-      Nem is mesélted – vettem drámaian a levegőt. – Kiről van –
-      Ne tereld a témát, most te vagy terítéken, Baek – ciccegte. – Szóval… Chanyeol?

Felesleges volt tagadnom előtte, úgy is tudta; olyan voltam előtte, mint egy nyitott könyv. Egy szó, mint száz: hiába nem normális az idő kilencvenöt százalékában, csak a legjobb barátom, akinek van tapasztalata kapcsolatok terén, velem ellentétben. Így nagyot sóhajtva előadtam neki a problémámat. Mivel mindenbe beavattam az első randi után – persze a fejének a leszedését követően – így bíztam benne, hogy meg fog érteni engem. Ahogy mindig is.
-      Dae, valamit rosszul csináltam? – kérdeztem elszontyolodva. – Még csak egy SMS-t se küldött. Talán hiba volt összehoznod azt a vakrandit és nem is –
-      Byun Baekhyun, ne merészeld becsmérelni a kupidói képességeimet! – csattant fel. – Láttam, amit láttam és hallottam, amit hallottam. Az a srác totál beléd van zúgva, értesz te engem? Beléd esett, mint ló a kútba, ez biztos.
Ezt nehéz volt elhinnem, de azért némi reménysugár csillant meg bennem. Talán elveszítette a telefonját. Vagy véletlen kitörölte a számomat. Esetleg azt várja, hogy én kezdeményezzek? Elfoglalt is lehet…
-      Úgy gondolod? – kérdeztem ujjaimat birizgálva az ölemben.
-      Tudom – kacsintotta. – Park állítólag lebetegedett és otthon lábadozik. Talán a láz elvette azt a maradék eszét is –

Óh, szóval beteg. És Jongdae tudta. És nem szólt. Hogy az a jó édes -
-      Miért nem ezzel kezdted?! – szisszentem a telefonba. – Utállak, Kim Jongdae.
-      No, no, no – kuncogta. – Ha nem leszel jó kisfiú, nem adom meg a címét… Pedig biztosan szeretnéd ápolgatni a kis buksiját.
Éreztem, ahogy a vérem hevesen forrni kezd, akár a forró magma egy kitörni készülő vulkánban. Nem tehettem róla, de ez a fajankó néha nagyon ki tudott hozni a sodromból.
-      JONGDAE!

                                                                                                                                                         *       

Felérve a lakótelep negyedik emeletére, bekopogtam az ötös ajtón, amikor meggyőződtem, hogy a korábban lekörmölt cím egyezik az előttem lévő ajtó számával. Körülbelül fél órás út választotta el a kollégiumi szobámat Chanyeol lakásától, aki meglepetésemre a környék egy tehetősebb negyedében lakott. Amíg várakoztam, kezeim és lábaim ideges táncot jártak helyükön az izgalom és idegesség miatt; halvány pír lepte arcomat. Már azt hittem, senki nincs otthon, amikor a zárt ajtó mögül tíz perc után mozgolódást, köhögést hallottam, majd a belső lánc csörrenését.

Az ajtó nyitódásával mintha egy zombi tárult volna elém.


Chanyeol egy takaróba és egy szürke melegítő együttesbe bújva, felettébb kialvatlan és fáradt szemekkel nézett rám, fakón, halványan. Cserepes ajkai néhol már véresre szakadtak; orra vörös volt, akárcsak Rudolfé – azzal a különbséggel, hogy a rénszarvas nem tömködte teli az orrjáratait zsebkendőkkel és nem is nézett ki ennyire rosszul.
-      B-Baekhyun? Mit keresel itt? – suttogta, kérdő tekintetemre pedig bágyadtan legyintett. – Elment a hangom.
A válla fölött beláttam a lakásba. Ha azt mondom, hogy a nappali úgy nézett ki, mintha egy tornádó felkapott volna egy papírzsepi gyárat és a szoba közepén rakta volna le, nem túlzok. Szegénykém.
-      E-Elhoztam Jongdae jegyzeteit – makogtam elő az alibim, amit barátom szolgáltatott nekem. – Ő sajnos nem ért rá.
Persze, nagyon elfoglalt volt valamilyen számítógépes játékkal. Chanyeol meglepődve átvette a kezemből a füzetcsomagot egy halk köszönettel, amit egy halvány mosollyal akart kísérni – helyette viszont csak egy újabb sebet szerzett az ajkaira. Elnéztem, ahogy a hirtelen köhögő roham, ami rájött, rázza széles vállait; ahogy kifulladva támasztja az ajtót, és egyre biztosabb voltam abban, hogy nekem itt a helyem és nem hiába pakoltam teli a hátamon lévő táskát, mielőtt idejöttem. Chanyeol tényleg beteg és segítségre van szüksége.

Nagy levegőt vettem, vele bátorságot, hogy az engedélye nélkül átbújjak a karjai alatt – a magasságkülönbség miatt ez nem volt nehéz feladat – és a konyha keresésére indultam. A lakás rendkívül modern, és letisztult volt, mintha egy magazinból tárult volna elém. A fehér, bézs és fekete árnyalatok illettek egymáshoz. A konyha annyira makulátlanul tiszta és érintetlen volt, hogy kételltem, hogy a hűtőn kívül bármit is használ belőle.
Chanyeol lassacskán visszacsoszogott az előtérből és igencsak meglepődött, hogy miután letettem a nehéz táskát a vállamról, otthonosan kotorászni kezdtem.
-      Mit csinálsz? – krákogta nehézkesen, mire szúrósan ránéztem.
-      Valami meleget – válaszoltam. – Nyomás az ágyba.
-      De -
Becsuktam azt a szekrényajtót, amit épp kinyitottam – ahol nem találtam mást zacskós levesen kívül - és a vállainál fogva irányítottam remélhetőleg a hálószobája felé. Chanyeol egy ideig tiltakozott, de éreztem, ahogy a kezeim alatt elernyed és nem harcolva tovább, korrigálta az útvonalamat.
-      Semmi de – mondtam. – Ha meg akarsz gyógyulni, melegen kell tartanod magad.
Szobájába érve kevés időt töltöttem a berendezés feltérképezésével – ami nagy szó, hiszen szerettem háztűznézni, kotorászgatni. Valahogy minden figyelmem csak arra irányult, hogy ezt a szegény, nagy gyereket visszahozzam az életbe.
-      Most pedig vetkőzz le.
Mire kimondtam a mondatot, már a föld alá akartam süllyedni a kétértelműsége miatt és paprikapirosra gyúlt az arcom. Chanyeol meglepett, tágra nyílt tekintete csak növelte a zavarom.
-      Cs-Csak a melegítőt! – hadonásztam idiótán, és el nem tudtam képzelni, hogy lehetek ennyire szerencsétlen. – N-Nem úgy értettem, hogy – V-Vékonyan kell felöltöznöd, h-hogy a meleg könnyen távozzon belőled, m-mikor kiizzadod, nem azért, hogy –
Egy végül köhögésbe fulladt kuncogás szakította félbe a mentegetőzésem. Chanyeol, bár gyengén, de elmosolyodott és áthúzta a fején szürke pulcsiját. A nyújtózkodása miatt egy vékony, de ahhoz épp eléggé vastag csíkot villantott a hasfalából, hogy a fülem hasonló vörösen égjen, mint az arcom. Egyszerűen magamat sem hittem el, hogy így viselkedek egy olyan valakivel szemben, akit még alig ismerek. Magam sem értettem, de az előttem lévő magas fiúban volt valami, ami egyszerűen… vonzott, mint méhet a virágpor. Borzalmasan.

Miután lejjebb vetkőzött egy pólóra és alsóneműre – a szürke Calvin Klein boxer bámulását próbáltam megtiltani a szemeimnek – sikeresen betuszkoltam felettébb kényelmesnek tűnő franciaágyába, és úgy betakargattam, hogy egy milliméternyi bőrfelület se érintkezzen a külvilággal. A legjobb ilyenkor, ha az ember a takaró alatt melegszik és alszik. Látszott, hogy mondani akar valamit, én pedig türelmesen megvártam, amíg kiköhécseli magát, közben az éjjeli szekrényen lévő lázmérőt üzemeltem be.
-      Nem kell ezt tenned – suttogta. – Jól vagyok.
Beledugtam a szájába a kis eszközt, hogy elhallgattassam és csípőre tettem a kezeimet.
-      De igen, kell – mondtam makacsul. – Elvégre a… r-randink miatt vagy most megfázva, szóval ne is próbálj meg innen elküldeni.

Látszott, hogy beletörődött a jelenlétembe, amikor lehunyva a szemeit, aprót biccentett. Izzadt tincsei a homlokára tapadtak, de még így is viszketett a kezem, hogy beletúrjak. Még mielőtt bármit elsiettem volna, a szobából nyíló fürdőbe caplattam és addig kutattam, amíg egy kisebb lavórt találtam, amit feltöltöttem jéghideg vízzel. Ebbe még egy fehér kistörölközőt dobtam és a lázmérő csipogását hallva visszacammogtam a beteghez.


Harminckilenc fok. Nem csoda, hogy ennyire kivan.

Kicsavartam a törölközőt, és barna haját elseperve az útból, homlokának meleg bőrére raktam a hideg ruhát. A megkönnyebbült sóhaj, amit hallatott, mosolyra késztetett.
-      Most elmegyek egy kis időre, de a konyhában leszek, ha kell valami – mondtam halkan, próbálva nem megzavarni a nyugodt légkört. – Próbálj meg aludni egy kicsit.
-      Mhm.
Ennyit kaptam válaszul, mielőtt még elkezdett volna szuszogni.

                                                                                                                                                *       

Chanyeol kényelembe helyezése után a legelső feladatomnak azt éreztem, hogy kicsit összetakarítsam a nappalit – a kávézóasztal nagy papírzsepi halmát, és a járólapon lévő darabokat; az ottfelejtett tiszta ruhaneműket elhajtottam, a többit pedig Chanyeol ajtajához készítettem, hogy amikor legközelebb bemegyek hozzá, csak a fürdőbe hajítsam.

Egy alapos kézmosás után a táskámat felraktam a pultra és kikotortam belőle, amit hoztam: egy doboz maradék főtt rizst, egy tojást, némi kimchit, ginzenget és egy kis húsleves lét, amiből kását akartam készíteni. Emellett elhoztam pár gyógyszert is, ami jó lehetett Chanyeolnak és evés után kellett bevenni. Remélhetőleg ez majd talpra állítja. Kis keresgélés után előszedtem a konyhából azokat az eszközöket, amikre szükségem volt – semmi kedvem nem volt főzés közben ezzel bajlódni – és nekivágtam.

A családom, és Jongdae szerint is nagyon jól tudok főzni, és szerettem is. Egyáltalán nem volt nehéz hozzászoknom a kollégiumi élethez ilyen szempontból és szinte sosem gyorskaján éltem. Azért akárhányszor hazamegyek, édesanyám megpakol otthon készült ételekkel – innen például a kimchi.

A kását próbáltam kicsit levesesebbre csinálni, hogy a szobában pihenő fiúnak ne kelljen sok energiáját a rágásra pazarolni; ebben a hozott húsleves segített, amellett, hogy az ízesítéshez is jól jött. A ginzenget nagyon apróra vagdaltam és hozzákavartam a lassú tűzön fövő rizs mellé, a tojással egyetemben. Amikor elkészült, egy kis tálkába szedtem egy kis kimchivel egyetemben – a savanyú káposzta és a fűszerek mind-mind segíthetnek a beteg szervezetnek felépülni – és a gyógyszereket sem felejtettem el, sem pedig a ginzengteát, amit még a maradék növényből főztem. Nem akarok dicsekedni, de bitangul büszke voltam magamra.

Amíg a tálcára rakodtam, kipillantottam a konyhaablakon. Havazott. Nagy, puha pelyhek hullottak alá az egyre szürkébbnek ható levegőégből, és lenézve az utcára, úgy tűnik, meg is fog maradni. Nagyon reméltem, hogy fehér karácsony lesz, elvégre már csak pár nap. Olyankor a legszebb az ünnep.

Egy sóhajjal váltam el a külvilágtól és újra betegem javulására koncentráltam. A megrakott tálcával óvatosan, és a lehető leghalkabban topogtam be a szobájába és tettem le az éjjeliszekrényére terhemet, próbálva csitítani a pillangókat odabenn, nagyon nehezen.
Bár beteg volt, annyira édesen aludt, mint egy kisfiú; egy nagyra nőtt gyerek. Az orrából kiestek időközben a papírzsepik és jelen pillanatban igazán nem volt szép látvány, de én mégis vonzónak láttam. Lehetséges, hogy én sem vagyok épelméjű, de ez van.

Nem akartam felébreszteni, de muszáj volt: be kellett vennie a gyógyszereit és erőt is kellett gyűjtenie az ételből. Először is levettem a már teljesen átforrósodott törölközőt a homlokáról, majd végigsimítottam azon a férfias arcélen.
-      Chanyeol – suttogtam. – Ébredj. Enned kell.
-      Mhm.
Csak annyira mozdult meg, hogy azt az arcfelét, amit érintettem, még jobban a tenyerembe fúrhassa. Maradj nyugton, pici szívem.
-      Chanyeol – próbálkoztam újra, picit megrázva a vállát.
Ez már hatásosabbnak bizonyult, mert bágyadtan kinyitotta pilláit és rám nézett. Úgy tűnt, elsőre fel sem ismert az álmos kifejezéséből ítélve, de aztán nagyot sóhajtott és lassacskán felült. Takaróba bújtatott, kinyújtott lábaira helyeztem a tálcát – a tea kivételével, nehogy kilötyögjön – és az ágya szélére ültem.
-      Igazán nem kellett volna – susogta erőtlenül, de megráztam a fejem.
-      Nem tesz semmit – mosolyogtam. – Edd meg, mielőtt kihűl.

Élvezettel néztem, ahogy kis adagokban, de elkezdi leküzdeni a kását, amit főztem, időközönként kisebb hidegrázásokkal, ami állítása szerint azért történt, mert annyira jó meleg volt az étel. El tudtam képzelni, mennyire jól eshet neki a főtt kaja, ha állandóan csak zacskós levesen él.
-      Jongdae kérdezi, hogy vagy – néztem fel a telefonomból, amit azután vettem elő, hogy éreztem a rezgést a zsebemben.
Azt persze kihagytam az üzenetéből, amit nekem címzett. Eléggé zavarban éreztem magam így is, anélkül, hogy elmondanám neki az alábbit:

Baek, hogy van a kis beteg? Fogadok, hogy borzasztóan élvezed, hogy vele lehetsz... de nem ám rosszalkodni :333

Az említett viselkedés inkább rá vall, de vissza csak annyit írtam, hogy ha legközelebb találkozunk, biztosan megfosztom a legdrágább kincsétől, ha nem vigyáz magára és arra a szemét kis nyelvére.
Chanyeol rám pislantva elmosolyodott, majd kicsit rekedtesen, de már sokkal tisztább hanggal válaszolt.
-      Mondd meg neki, hogy az angyal, akit küldött, sikeresen megmentett.
Szerintem az arcom egy céklára hasonlított, amikor ezt mondta, ami csak még nagyobb vigyorra késztette. Látszott, hogy javul az állapota, mert ismét nekiállt velem flörtölni és zavarba hozni. Én ezt nem fogom kibírni ép ésszel. És főleg nem fogom megírni Jongdaenek, mert soha nem hallanám a végét a cukkolásának. Soha.

Mielőtt még azonban elrakhattam volna a telefonom, Chanyeol a csuklómnál fogva megragadott, és magához közelebb húzva kiragadta a kezemből a telefont. Leküzdve az ingert, hogy elkezdjek visítani, megpróbáltam utána kapkodni a készüléknek, sikertelenül.
-      A-Add vissza – nyüszítettem, de semmi haszna.
Chanyeol nyelvét kidugva bepötyögte azt, amit akart Jongdaenek és amitől a legjobban féltem, bekövetkezett. Az üzenet elküldésével mutatóujja feljebb görgetett és elkezdett beleolvasni a korábbi beszélgetéseinkbe.

Éreztem, hogy sírva fakadok odabenn, ha arra gondoltam, miket is írtam róla a legjobb barátomnak. Csak, hogy mindenkinek legyen fogalma arról, hogyan is néztek ki az üzeneteim, itt egy példa darab a randi utáni estéről:

Nem fogok tudni ma aludniiiii >< Nem mehetnék át hozzád?Nem akarom azon jártatni az agyam, milyen dögös >///<

Amikor meghallottam a köhögve-kuncogást, lehajtottam a fejem.
Látta. Valaki öljön meg, vagy adjon valamit, amivel megtehetem.
-      Ki ez a…hm… „iszonyat jóképű, kedves ASDFGHJKL pasi”, akiről szó van?
Képes volt idézni az üzeneteimből, én ezt nem hiszem el. Nem néztem a szemébe, de még így is tudtam, hogy olyan cinkos fénnyel csillog az a szép barna szeme, mint pár napja a pályán, mikor cukkolt. Utáltam, ha zavarba hoztak, ő pedig állandóan ezzel szórakoztatta magát.
-      Mintha nem tudnád – morogtam halkan, elszedve előle a tálkát és kicseréltem a teával.
A kellőnél több ideig elszöszmötöltem a gyógyszerekkel is, csak hogy ne kelljen rá néznem.
-      Nem tudom – rántott vállat. – Olyan kíváncsi vagyok!
És nem hagyja abba. Ez az ember még lehet a legjobb barátomnál is rosszabb. Talán az összes zeneszakos ennyire kibírhatatlan, ki tudja. Nem törődve az arcomon lévő pírral, harciasan felnéztem és akkorára fújtam magam, hogy legyen bátorságom megszólalni.
-      Jongdae az, jó? – fakadtam ki. – Vedd be a gyógyszereket, légy szíves.
-      Tudtommal Kim Jongdaenek nincsenek „állatira aranyos kis tündefülei” – somolygott, pörgetve a telefont az ujjai között.
-      Add vissza! – nyújtózkodtam utána, már azzal se foglalkozva, hogy jócskán belemásztam a személyes terébe.
Fél kezemmel a mellkasát támasztottam, úgy nyújtózkodtam a másik keze után, de még így se értem el. A tálca biztonságban hevert az ágy másik oldalán, ahová Chanyeol helyezte, mikor nekitámadtam.

Próbáltam mellőzni, mennyire közel vagyunk egymáshoz, de előbb-utóbb nyert a szégyenlős énem és elhúzódtam tőle.
-      Jól van akkor, maradjon nálad – duzzogtam rákvörösen. – Add ide a tálcát, kiviszem és már itt se –

Vagyok – fejeztem be a mondatot a fejemben, mert a szám jelenleg nem volt elérhető az útjában álló puha párnácskák miatt. Még fel se fogtam, hogy Chanyeol szájon csókolt, amikor már elhúzódott és megawattos vigyorral bámult rám. Ledermedve meredtem rá.
-      Ne haragudj, de annyira aranyos vagy, amikor felhúzod magad és elvörösödsz – vigyorogta. – Boldog karácsonyt.
Pár pillanatig eltartott, mire újra bebootolt a rendszer nálam, de Chanyeol türelmesen kivárta a dolgot. Először nem értettem, hogy jön ide az ünnep, aztán emlékeztem arra a bizonyos üzenetre a telefonomból.

Dae, én egy csókot akarok tőle karácsonyra >///<

Chanyeol pedig elolvasta és teljesítette a kívánságom, még ilyen körülmények között is. Aztán ahogy leesett, mi történt, hevesen ütlegelni kezdtem, ahol értem, bár tudtam, hogy semmi haszna.
-      Te idióta! – nyavalyogtam két ütés között. – Most én is beteg leszek! Mégis mit gondoltál?!
-      Aú! Aú, elég! Na, azért még beteg vagyok, finoman!
-      Nem érdekel! – kiabáltam és kiverekedve magam a karjaiból.
A szívem rettentő hevesen vert, mikor a hátamat nekivetettem kívülről az ajtónak, és a pillangók tornádója a hasamban lecsillapíthatatlannak tűnt. De egyben duzzogtam is a dolog miatt, mert holt biztos, hogy el fogom kapni tőle a megfázását, pont a vizsgáim és az ünnepek előtt.
-      Totál megérte – hallottam a sóhajt odabentről és csak azért is kinyitottam az ajtót.
-      Utállak! – nyavalyogtam, aztán újra ráugrottam, hogy ott üssem, ahol érem.

Chanyeol rekedt, köhögő kacaja talán a legszebb dolog volt azon a télen.

                                                                                                                                              *       

-      Baek, én sajnálom – nevette, miközben erőtlenül támasztottam az ajtófélfát. – Tényleg!
Ahogy gondoltam, az óriás miatt természetesen lebetegedtem, míg ő egy nap alatt annyira felépült, hogy kicsattant az egészségtől. Amikor Jongdae-t felhívtam, hogy elmeséljem mi történt, egyszerűen kiröhögött, annyira, hogy meg se bírt szólalni, így le kellett raknom a telefont.
-      Talán hihetőbb lenne, ha nem vigyorognál – sziszegtem és becsaptam az orra előtt az ajtót.
Próbáltam a lázra fogni az arcomon lévő vörös színt, de belül tudtam, hogy azért van, mert jól esett, hogy eljött. Ettől független még mindig haragszok rá.
-      Na, engedj be – dörömbölt odakintről. – Baekhyun! Nem is vagy kíváncsi a karácsonyi ajándékodra?
Azt már sajnálatos módon megkaptam. Vagy mégsem annyira? Nagyot sóhajtva szipogtam egy sort az orromba nyomott zsebkendőkön keresztül és kinyitva a zárakat, beengedtem az idiótát.

Elvégre valakinek ápolnia kell ahhoz, hogy visszakapjam az erőmet. Most Chanyeolon a sor.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése