4.fejezet - You're my universe 1/2

Chanyeol szemszöge

Soha nem hittem volna, hogy egyszer olyan érdeklődéssel és vehemenciával fogok figyelni valakit, hogy az már a zaklatás határát súrolja, de akármennyire is szidta az agyam az egész lényemet abban a pár hónapban, amikor és amiért így viselkedtem, végül mégis megérte. Byun Baekhyun, ez a pöttöm, esetlen, szerény srác elfogadta és viszonozta az érzéseimet, és talán ehhez hasonló öröm csak akkor ér, ha be tudok fejezni egy eddig félre dobott, befejezetlen dalt, vagy olyan hangszeren tanulok meg játszani, amit eddig nem érintettek az ujjaim. Nem, fel sem ér az ilyesmi ehhez az érzéshez.

Igazából, ha nem lenne a zene, és a világa iránti szeretetem, őt sem ismertem volna meg, bár, mint tudjuk, a Sors útjai mindig kifürkészhetetlenek, és ez teljesen igaz, bárki is jegyezte vagy mondta ezt egyszer nagyon régen. Szeretem azt hinni, hogy az érdeklődésem a zene iránt nem véletlen, ahogy az sem, hogy Baekhyunnak a leggyönyörűbb hangja van, amit életemben hallottam. Telt, erőteljes tenor a kellő finomsággal és érzékiséggel, általában gyönyörűen ragyogó arany, illetve sárga árnyalatokkal. Akár egy darabka napsugár.

Nos, igen. A legtöbben nem tudják, mert nem igen reklámozom, de az egyik ok, amiért ezt a pályát választottam az, hogy látom a zenei hangok színeit a szemem előtt táncolni. Talán pár tanár az, aki a szüleimen, közeli barátaimon kívül tudja, hogy az abszolút hallásom mellett szinesztéziával is születtem, ami elég ritka képesség. Természetesen azt, hogy bármilyen referenciahang nélkül képes vagyok megállapítani egy hang fekvését, magasságát, nem tudtam és nem is akartam eltitkolni, hiszen ez az iskolában is több mindenkinek feltűnt, felesleges lett volna titkolnom. De arról, hogy mi jelenik meg a lezárt szemhéjam előtt, ha például éppen egy Mozart vagy Beethoven darabot hallok, a legtöbb embernek nem nyilatkozom.

Talán ezért nem voltam régebben egy társasági kispillangó, ezért kerültem az embereket; meg akartam kímélni magam a csodálkozó és érthetetlen tekintetektől és kérdésektől. Egyeseknek már azt is nehezére esik elfogadni, hogy a zenei hallásom csalhatatlan, és olyan nézéssel méregetnek, mintha egy másik bolygóról jöttem volna, vagy valamilyen szokatlan állat lennék egy állatkertben. El lehet képzelni, mit mondanának ezek az emberek, ha azt is tudnák, hogy látom magam előtt a zenét megnyilvánulni. Őrültnek tartanának, pedig ez valós jelenség és mások is születnek így.

Egész életemben arra koncentráltam, abból gazdálkodtam, amit az ég szánt nekem; nem érdekeltek kapcsolatok vagy felszínes barátok. Senki után nem futottam és senkit sem tartottam vissza attól, hogy tőlem fusson el. Az emberek a családtagjaim kivételével jöttek-mentek az életemben; egyedüli konstans csak a zene maradt mindig, végső soron. De annak ellenére, hogy éveken át végigkísérte a mindennapjaimat, sohasem untam rá. Én magam is törekedtem a változatosságra, új irányzatokkal ismerkedtem meg, minden nap más-más, eddig ismeretlen információt raktároztam el a zene világáról.

Az egyik nagy vágyam, hobbim és fő unaloműzőm az, hogy minél több hangszert vegyek a kezembe és tanuljak meg rajta játszani, legalább egy alapszinten, de maximalista lévén sose elégedek meg ennyivel. A dallam és színek együttes jelenléte üdítő hatással van számomra; a tudat pedig, hogy én keltem életre a hangokat, csak még izgatottabbá és büszkébbé tesz minden egyes alkalommal.

Hiába éltem már együtt a furcsa képességemmel már több, mint húsz éve, a mai napig el tudott ámítani, hogy látom a zenét megelevenedni a szemem előtt. Van, amikor csak azért komponálok, hogy a színek változását csodáljam ebben a rohanó és szürke világban. Ha sikerül úgy összedolgoznom egy dallamot, hogy az nem csak fülemnek, hanem a szememnek is tetszik, mert harmonizálnak a színei, egyszerűen beleborzongok. Csodálatos látvány.

Egyszer arra is rávettem magam, hogy megpróbáljam lefesteni, amit időnként látok, de ezt hamarosan abbahagytam. Egyrészt nem voltam a legjobb, ha a művészetnek erről az ágáról volt szó, másik problémaként pedig sokszor előfordult, hogy nem tudtam kikeverni azt az árnyalatot, amit magam előtt láttam, nem tudtam pontosan papírra vetni egy dallamot és ez frusztrált. Pár próbálkozás után rájöttem, hogy dacára a hasonlóságunknak egy, az interneten látott orosz festővel, akinek a képei adták az ötletet, nekem jobb, ha maradok a komponálásnál.

Persze ez sem ment mindig úgy, mint a karikacsapás. Sokszor voltam elégedetlen, rengeteg kottapapírt gyűrtem össze, rengeteg tintát pazaroltam. Voltak olyan napok, amikor egyszerűen a teljes hangulatomat megbélyegezte az, ha nem tudtam megfogalmazni azt, amit szerettem volna. Néha nehéz volt az érzéseimet, a hangokat és a színeket is összevegyíteni, harmóniába rendezni – ilyen alkalmakkor különösen magam alá, és az emberektől távol kerültem. Hiszen ők nem érthették, mi is zavart engem, mi evett legbelül. És őszintén? Nem is akartam, hogy tudjanak róla, vagy, hogy bárki is a részévé váljon ennek. Nem is tudott volna senki, azt kell, hogy mondjam. Addig, amíg nem hallottam meg őt.

Pont az egyik mélabús, magányos, mondhatni kifejezetten szar napomon voltam túl; úgy éreztem, hogy aznap az egész univerzum ellenem fordult. Nem volt elég, hogy csúnyán elaludtam, és lekéstem a reggel nyolcas órámat, még az eső is úgy szakadt, hogy igazán nem kellett volna, hogy meglepődjek, amikor az úton mellettem elhaladó busz telibe csapott talán az egész város legnagyobb és legretkesebb pocsolyájának vizével – természetesen bőrig áztatva az amúgy is nedves időben. Az órai teljesítményem a nullával volt egyenlő, a hangulatom pedig pocsék volt, szerintem teljesen érthető okokból, és ezt még csak tetézte, amikor a stresszoldásnak szánt komponálás sem úgy ment, ahogy kellett volna. Furcsa módon aznap, pénteken volt az egyik legtöbb órám és a nap vége felé annyira gyilkos aura vett körbe, hogy az emberek széles ívben elkerültek, ha megláttak. Mintha tudták volna, hogy akkor, ott a legkisebb dolog is felrobbanthatta volna a bennem vészesen tikkelő időzített bombát.

A nap végére fizikailag és lelkileg is kimerült, frusztrált voltam; a rossz energiák úgy pattogtak körülöttem, mint komor, fekete tűzijátékok. Semmi mást nem akartam, csak az ágyam és hogy végre kizárhassam a világot magam körül, mert ha fél óránál többet kellett volna eltöltenem akár más, akár a saját jelenlétemben, megbolondultam volna. Amikor láttam, hogy odakinn még hevesebben esik, mint reggel, csak felsóhajtottam, és lenyeltem a szitkozódásaimat.

Csak fél óra, Chanyeol – biztattam magam. – Hamarosan hazaérsz, és átaludhatod magad ebből a borzalomból holnapra.

Már a kezemben volt az esernyőm és átértem az aulán, készen álltam a félórás gyaloglásra, ami a lakásomhoz vezetett; azt akartam, hogy vége legyen már ennek a kínzó napnak. És akkor hallottam meg a hangot.

Még nem léptem ki az ajtón, amikor odakintről átszűrődött az ének és nem tudtam mit tenni, automatikusan lecsukódtak a szemeim egy pillanatra. De semmi nem tudott felkészíteni arra, amit akkor láttam: az a kitörően sárga, élénk hangszín egyszerűen letaglózott. Lecövekeltem ott, ahol akkor álltam és csak meredtem magam elé; hallgattam, figyeltem a színek váltakozását. Gyönyörű volt, elképzelhetetlenül gyönyörű; az összes hajszál felállt a tarkómon és a karomon, és az egész testemet bizsergő érzés járta át, ahogy az érzékelőim kis híján túlterhelődve próbálták befogadni a rengeteg érzést. Az orromban ott volt az eső illata, a fülemben az a csodás hang, a szemem előtt maga a Nap, a nyelvemen a korábban megivott kávé kesernyés-édes íze és a kezemen a kilincs fémhidege, ahogy nyitásra készen fogtam az ajtót, de nem tudtam egy lépést sem tenni, mert... mert egyszerűen nem ment.  

Kellett egy kis idő, amíg ki tudtam pislogni a szemem előtt táncoló napsugarakat és igazán fókuszálni tudjak kifelé a fejemből, ekkor láttam meg az üvegajtón át alakját. Talán épp a mellkasomig érhetett, annyira pöttöm volt; barna tincsei lágy, finoman ívelt arcára tapadtak, ahogy a zuhogó eső teljesen eláztatta, de mintha nem is törődött volna ezzel. Csak állt ott, a meleg, májusi estében, az ég felé fordulva és teli torokból énekelte Rihanna Stay című dalát, amit egyáltalán nem tudtam hova tenni.

Nem tudtam a miértekre a választ; nem értettem sem őt, sem a szituációt; hiszen még az esernyője is a kezében van, mégis mi az ördögöt művel?! Bárki is látta volna őt, holt biztos, hogy abban a szent minutumban hibbantnak könyveli el, és nem lehetett volna a gyors benyomásért hibáztatni. Mert mégis ki olyan eszement, hogy ilyen ítéletidőben egyszerűen kiáll a szabadba és Rihannát énekel? Senki.

Annyira abszurd volt az egész; azt hittem, hogy komolyan hallucinálok, de ahogy figyeltem abban a pár percben, tudtam, hogy nincs ennyire élénk fantáziám. A szám vége felé a dallam magassága meg sem kottyant neki; erős hangja volt, engem pedig teljesen elvakított. Mielőtt még kapcsolhattam volna, hogy befejezte az improvizált kis koncertet, már el is tűnt előlem, én pedig kétségbeesetten rontottam ki az ajtón, de már késő volt, elment.

Fogalmam sem volt, ki volt az, sohasem láttam még a campuson, és abban a pillanatban ötletem sem volt, miért ver olyan hevesen a szívem, hogy szinte megfulladok. Az istenért, csak egy ismeretlen srác volt, aki énekelt az esőben, aki tuti nem komplett. De akkor, ott, csak azt harsogta a vérem az ereimben, hogy meg kell találnom, muszáj megismernem. Éveken keresztül soha, senki nem lobbantotta fel a kíváncsiságomat ennyire, mint ő; vonzott, mint egy mágnes. Igaz, nem tudtam részletesen megfigyelni, de tudtam, hogyha látom, felismerem.

Egész úton, és még otthon is körülötte forgott minden gondolatom, ahogy álltam a zuhany alatt a csempémet bámulva és csak folyattam magamra a vizet. A cseppek forróságát szinte nem is éreztem, annyira forrott a vérem. Az estém és a hétvége további része is így telt; kattogott az agyam, rendületlenül újra és újra lejátszva az este történéseit.

Név és bármiféle információ híján csodálatom tárgyát Napsugárnak neveztem el és ezzel kezdődött el minden.

                              *           

Bármennyire is odafigyeltem a világra körülöttem – ami tőlem nem megszokott volt – a vizsgaidőszakig egyszer sem pillantottam meg újra; mintha csak egy pillanatnyi jelenés lett volna, egy üstökös, aki csak azon az estén volt látható. Így eltelt a nyár anélkül, hogy bármit is kiderítettem volna róla, de nem csüggedtem: hittem, hogy az új szemeszter, a második év kezdetén szerencsém lesz. Olyan nem létezik, hogy ebben az évben is elkerüljük egymást.

És igazam volt.

Kim Jongdaeval mondhatni jó viszonyban voltam; egymás mellett ültünk a legtöbb előadáson és gyakorlaton első évben, nem voltunk ismeretlenek egymás számára, de azért közeli barátnak sem lehetett volna bélyegezni a másikat. Enyhén szólva meglepetésként ért, amikor az új félév egyik legelső előadásán nem mellém, hanem egy ismeretlen srác mellé telepedett le az előadóteremben, pár sorral alattam. De a legfelső sorból is, ahogy elkaptam a profilját egy Jongdae viccén való nevetés közben, tudtam, hogy ő az. Puhának tűnő, barna hajkorona, hófehér, hibátlan bőr, finom arcvonások. Napsugár volt az. És mennyire találó volt a név, mert még a mosolya is úgy ragyogott. Egyből izgatott lettem.

De egyben össze is zavarodtam, hiszen eddig nem láttam, nemhogy a zeneszakos órákon, de még ezen a campuson sem; mégis mit keresett itt? Talán mégiscsak szaktárs, de elkerülte a figyelmem? Létezhetetlen.

Ez a feltételezés el is törlődött, amikor a következő órán, gyakorlaton már nem volt ott. Jongdae, mintha mi sem történt volna a padtársammá nevezte ki magát, titokban információgyűjtésre formált kérdésemre pedig, miszerint, hogy hol volt az előadáson, azt a választ kaptam, amire szükségem volt.

-          Ne haragudj, Yeol! – veregette meg a vállam. – Egy barátom mellé ültem kissé lentebb.

Tehát barátok. Pompás. Nehéz volt lenyelni az ingert az ünneplésre, de viselkedtem.

-          Értem – mosolyodtam el. – Ő is zeneszakos? Netán elsős?

-          Nem, dehogy! Pszichológia szakra jár a másik campusra, velünk egyidős. Csak felvett két zenei előadást nálunk szabadon választható tárgyként és nem akartam, hogy egyedül maradjon itt.

Belül úgy vigyorogtam, mint a fakutya, kívül mindössze bólintottam. Ez volt az első információ, amit megtudtam az ismeretlen énekesről, de nem az utolsó. Jongdaet nem is kellett faggatni efelől: mintha tudta volna, mire is vagyok kíváncsi, rengetegszer emlegette a legjobb barátját és idővel meg is tudtam annak az embernek a nevét, akit én csak Napsugárnak hívtam.

Byun Baekhyun.

Ahogy teltek, múltak a napok, hetek, úgy váltam egyre kíváncsibbá a srác iránt; eljutottam arra a pontra, hogy még a másik campusra is átmentem párszor – értsd: amikor csak lehetett -, csakhogy lássam. Ami teljes őrültség volt és komolyan úgy éreztem magam, mint egy ijesztő zaklató, de… az a heti két előadás nem volt elég belőle. Mellesleg, amiről nem tud, az nem fáj neki.

Ügyeltem rá, hogy soha ne vegyen észre, se órán, se máshol. Valahogy féltem őt megközelíteni, megszólítani, mert nem akartam, hogy az a kép, amit elképzeltem róla, egyetlen szóval, cselekvéssel összetörjön bennem. És őszintén szólva magam sem tudtam, mit kezdjek az egésszel, hiszen soha nem vonzódtam valakihez ilyen mértékig, még nekem is új volt a dolog. Az a néhány párkapcsolat, amiben megtapasztaltam, amit meg kell tapasztalni az életben, eltörpült amellett, amit iránta éreztem: mondhatni először kólintott fejbe a gondolat, hogy talán… talán belezúgtam valakibe tudtomon kívül. És az ő tudtán kívül. Teljesen véletlenül elragadta a figyelmem és a szívem, holott eddig sohasem törődtem olyan dolgokkal, mint a szerelem; úgy véltem, túl racionális vagyok ahhoz, hogy ezt érezzem.

Azt hittem, hogy hosszú ideig ez lesz az én kis egyoldalú, viszonzatlan szerelmem az egyetemen, az én kis titkom. De Jongdae idővel rájött és nem félt róla megkérdezni egy késő novemberi délutánon.

-          Chanyeol, elárulnád, hogy mit kerestél tegnap a pszichológia tanszéken? – kérdezte karba tett kézzel vigyorogva, míg én nem tudtam mást tenni, mint izegni-mozogni a helyemen.

Fogalmam sem volt, mit szólhat ahhoz, hogy mint egy idióta, leskelődök a barátja után; ez borzasztóan kellemetlen volt. Már átkoztam magamat, amiért nem voltam elővigyázatosabb. Válasz helyett beharaptam az ajkaimat, majd lenyugtatva az idegeimet, a lehető legstabilabb hanggal próbáltam válaszolni.

-          N-Nem értem, miről beszélsz.

-          Na, Chanyeol – nevetett fel hangosan. – Ne add ezt be nekem. Nem az első alkalom, hogy arrafelé látlak lófrálni, ne is próbáld tagadni.

Gyorsan ki kellett találnom valamit; nem kockáztathattam. Sem az érzéseimet Baekhyun iránt, sem a barátságomat Jongdae felé.

-          Egy barátom van ott – motyogtam a hazugságot elnézve a szeméből, amire újabb kacagás volt a válasz.

-          Persze – vigyorogta. – És az a „barát” történetesen egy barna hajú, barna szemű, törékeny testalkatú, hozzád képest apró srác, aki pszichológia szakos és történetesen a legjobb barátom, így van?

Felesleges volt bármit is tagadnom; ismertem már annyira Jongdaet, hogy tudjam, ha kiszagolta az igazságot, onnan már nem lehet eltéríteni, akárcsak egy keresőkutyát. Makacs volt, és úgyis addig pesztrált volna miatta, míg megerősítem az állításait, ami után még jó ideig csak az „én megmondtam” fejével járkálna körülöttem és halálra cukkolna. Jobb néha elfogadni a sorsot és nem kerülgetni.

Egy nagy sóhaj után bevallottam mindent: hogy azért kérdezgettem néha utána, mert érdekelt; hogy azért nem tudtam jegyzetelni előadáson, mert végig őt figyeltem; és hogy tényleg megfordultam a másik épületben, csak azért, hogy láthassam. Jongdae csendben végighallgatott, majd belekortyolva teájába egy ideig összehúzott szemmel méregetett.

-          Te teljesen belezúgtál – kuncogta halkan, mire akaratom ellenére éreztem, hogy elvörösödöm. – Ez oltári!

Hagytam, hogy kikacarássza magát; közben különböző szitkokat motyogtam teljes zavarban a fogam alatt és lélekben próbáltam elásni magam.

-          Mióta? – vallatott tovább, és hiába minden nyüszítésem miatta, hajthatatlan volt.

-          Már egy ideje – mormogtam, félig-meddig kitérve a pontos válaszadás alól. – Nézd, én –

Jongdae egy kézfeltartással elhallgattatta a véget nem érő, kínos beszédemet, és azon ritka pillanattal ajándékozott meg, hogy komolyságot erőltetett magára. A szeme viszont még mindig azzal a komisz csillogással volt tele, amit megszoktam.

-          Chanyeol, nem kell, hogy magyarázkodj – mondta finoman – én örülök neki.

-          Komolyan?

Nagyon szánalmasan és önbizalom hiányosan nézhettem ki, mert ismét felnevetett.

-          Őszintén? – kérdezett vissza. – Jóképű vagy, tehetséges és a férfias természeted ellenére belülről vattacukor-puha. Baekhyun keresve se találhatna jobbat nálad, haver.

Azon a délutánon először megkönnyebbülten elmosolyodtam. Az, hogy a legjobb barátja áldását adta rám, sokat jelentett. Féltem, hogy Jongdae megharagszik, amiért tudtán kívül zaklattam Baekhyunt, ám helyette elfogadott.

-          De előre közlöm veled, hogyha megbántod, megszabadítalak a legbecsesebb testrészedtől és az ülepeden keresztül fogom feltolni a szádig – rebegtette ijesztően mosolyogva pilláit. – Világos?

Nagyot nyelve próbáltam megakadályozni, hogy kiüljön a terror az arcomra, amikor elképzeltem az elém vetített esetleges helyzetet. Szándékomban sem állt megbántani Baekhyunt, de ezek után extra óvatos leszek, ezt megígérhetem.

-          Mint a nap – bólogattam hevesen, majd legszebb kiskutyaszemeimet elővéve meredtem rá. – Segíts. Mondd, hogyan –

Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, elvigyorodott és megveregette a vállaimat.

-          Bízd csak rám, nagyfiú – kacsintott. – Majd én összehozlak benneteket.

               *           

Amikor Jongdae pár nap múlva, december elején a kezemre rakta a piros karszalagot és belökött a jégpálya bejáratán mondva, hogy randim lesz Baekhyunnal, fogalmam sem volt, mit gondoljak. Egy részem annyira izgatott volt, hogy a szívem ki akart ugorni a helyéről, a gyomromban pedig rendületlenül partiztak a pillangók, míg a következő pillanatban elöntött a félelem, és összeszűkült az összes belső szervem.

Mi van, ha nem tetszem neki? Ha hülyét csinálok magamból vagy elrontom a délutánt? Ha nem olyan lesz, mint amilyennek képzeltem?

De semmi aggodalomra nem volt okom. Csodás randi volt és Baekhyun pontosan az volt, aki eddig is megrebegtette a szívemet. Egy esetlen, szégyenlős, elképesztően elragadó, aranyos srác. Az este végével madarat lehetett volna velem fogatni, annyira boldog voltam és szerelmes, őrülten szerelmes. Nagyon nehéz volt visszatartanom magam és nem halálra ölelni, csókolni, de tudtam, hogy ez még korai, nagyon korai. Mind neki és mind nekem.

Viszont nem számítottam arra, milyen hamar és mennyire passzolunk a másikhoz; mintha több éve ismertük volna egymást, őszintén. És bármi új dolgot tudtam meg róla, egyre boldogabb lettem. Pár találkozás után már azon kaptam magam, hogy merészen szájon csókolom, úgy flörtölök vele, mint eddig sohasem: szerettem nézni a reakcióit, ahogy elvörösödik, dühbe gurul, vagy épp szótlanná válik. Minden pillanatot élveztem, ami vele kapcsolatos volt és ez meg is látszott.

A zeneszerzés olyan egyszerűen ment, mint a karikacsapás; a lelkem szárnyalt, könnyedén találtam ki új dallamokat, aminek a hangjai tökéletesek voltak, egyszóval elégedett voltam. Mindenki megjegyezte, mennyivel többet mosolygok, vagyok emberek között és végre jól is esett így tenni.

A Baekhyunnal való párkapcsolat igazán nem volt nehéz: hiába nem volt még egyetlen barátja sem, ő volt a tökéletes pár. Megértő, romantikus és még sorolhatnám napestig. Tiszteletben tart és mindig ott van nekem, amikor szükségem van rá. Olyan hamar elszállt vele több, mint egy hónap; észre sem vettem, hogy telik az idő, csak mikor már január végén jártunk. A naptár áthajtásával pedig elérkeztünk ahhoz a hónaphoz, amelynek egy napját minden szerelmes nagyon vár.

Február tizennégy, azaz Valentin-nap. Annyira abszurdnak tűnik, hogy régebben mennyire jelentéktelennek tartottam ezt az ünnepet; egy pénzkidobásnak, felesleges, túlcsicsázott eseménynek, ahol már nem is az érzelmek a legfontosabbak. Most viszont, hogy van mellettem egy személy, akit igazán szeretek, vártam a napot és készültem rá.

Baekhyun még sohasem tapasztalhatta meg ezt az élményt; én lehettem az első, aki levehette a lábáról. És mérget lehet venni rá, hogy meg is fogom tenni. 

3. fejezet - I am the lucky one

A karácsony a Byun família egyik legszentebb és legünnepeltebb eseménye volt, amióta csak az eszemet tudom. Emlékszem, kiskoromban anya mennyit készült, főzött és térült-fordult a lakásban, hogy a meghívott vendégek a lehető legkényelmesebben érezhessék magukat és ez most sem változott.

A családi összejövetelről tilos volt a hiányzás – és hiába az utálatom a folyamatosan trécselő és pletykáló távolabbi rokonaim iránt, december huszonharmadikán haza indultam az egyetemről, hogy több hónap után végre ne csak a képernyőn vagy telefonomon keresztül érintkezhessek drága szüleimmel és bátyámmal, valamint az ő családjával.

Igazából semmi érdekes, vagy kiemelkedő nem történt, de talán pont emiatt éreztem a legjobban magam abban a pár napban, amíg szülővárosomban, Bucheonban tartózkodtam. Fehér, csendes karácsonyunk volt, szeretetben gazdag ajándékokkal leptük meg egymást, és természetesen búcsút inthettem az amúgy is hitvány alakomnak, annyi fogást kellett végigennem. De arra gondoltam, hogy ha halálra zabálom magam, mielőtt a januári vizsgaidőszak elkezdődik, két legyet üthetek egy csapásra: anya boldog lesz, mert végre végig tudom enni rendesen az ünnepi vacsorát és vizsgáznom se kell. Plusz, valami borzalmas betegség helyett úgy fogok meghalni, hogy közben a számat nyalom; fiatalon, ráncoktól mentesen. Hát nem tökéletes?

Természetesen csak vicceltem, de tény, hogy úgy éreztem magam, mint egy jól megtömött krumplis zsák, és az amúgy is szűk nadrágjaim még nehezebben csúsztak fel kissé telt csípőmön, combjaimon, fenekemen. Amikor visszaindultam a kollégiumba karácsony után, a két ünnep között, feltett szándékom volt, hogy az újévi fogadalmam az lesz, hogy leadom azt a kis felesleget, amit felszedtem és kockahasat fejlesztek ki, bármibe is kerüljön.

Ezt a kijelentést cáfolván ültem most, december harmincegyedikén, az ágyamon egy romantikus sorozat sokadik évadját kigúvadt szemmel nézve a laptopomon, mellettem, a földön nasis zacskókkal, amelyek az utóbbi időben lelték halálukat általam. Nem érdekelt jelenleg az újévi fogadalmam, amit minden évben eltolok jövőre. Túlságosan szerettem enni ahhoz, hogy bármit is csináljak és lusta is voltam ebből a szempontból.

A gyomrom – mintha csak ezt helyeselte volna – hirtelen megkordult, és követelte a szokásos sorozatnézésnél megszokott rágcsákat és forró csokit, de nagyon jól tudtam, hogy a konyhaszekrényem üresen tátong ilyen szempontból, mert feléltem a korábbi tartalékokat.

Egy óriási méretű sóhajjal kibújtam a takaróm alól, és prezentálható külsőt varázsoltam magamnak fél órán belül, mert tudtam, hogy úgyis muszáj lemennem a boltba, hogy bevásárolhassak legalább három napra az újév miatt.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy „bevásárlás” alatt több alkoholos ital magamhoz vételét értem, előre közlöm, hogy nagyon téved. Se a magam, se egy társaság részére nem szándékoztam venni – azért is, mert egy buliba sem voltam hivatalos, nem jártam szórakozóhelyre és őszintén: nagyon nem bírtam a piát. A bevásárlás számomra azt jelentette, hogy annyi ételt és nassolnivalót veszek le a polcokról, amivel kibírom a fél telet, hogy ne kelljen ebben a fagyban és hidegben kimozdulnom a lakásból, csak a takaró alól.

A mostani időjárás meglepően rendkívül hidegre fordult, annyira, hogy lassan már a kint rekedt hőmérőt is sajnálni kezdtem a falon. Soha nem szerettem a hideget, mert alap járaton is szörnyen fázós voltam. A kegyetlen idő miatt még drasztikusabb előkészületeket kell tennem, amikor felöltözök, és emiatt néha – értsd: mindig – hevesen duzzogtam.

A téli időszakban farmerem alá egy macskanadrág is került, általában egy bolyhos zoknival, amit szerencsésen elrejtett magas szárú bakancsom. Atléta, egy hosszú ujjú felső, egy kapucnis pulcsi és egy extrán bélelt téli kabát ölelte testemet. Nyakamban óriási kötött sál, amelyben elrejthettem arcomat; fejemen sapka, kezemen kesztyű. Úgy tudtam csak mozogni, mint egy robot, de volt rá esély, hogy így nem remegek majd. Azok után, hogy nemrégiben vergődtem ki egy megfázásból, nem kellett egy másik.

Visszaemlékezve az ünnepek előtti taknyos, de mindenképp édes időre, Chanyeol gondolata töltötte ki elmém minden pontját, és rápillantva az ajándékára az éjjeliszekrényemen szélesen elvigyorodtam. A hógömbben, amit vett nekem két alak kézen fogva korcsolyázott a jégen, és ha megráztam a tárgyat, a hóesés csak még szebbé tette a képet. Az emlék még friss volt és igazán értékeltem, hogy egy ennyire személyes ajándékot kaptam az óriástól egy-egy arcra puszi kíséretében. (Nem hagytam, hogy szájra adjon, mert én biztos, hogy nem fogom még egyszer kihúzni a betegségből, ha elkapja.)

Az ünnepek alatt nem sokat beszéltünk, hiszen én inkább a családommal voltam elfoglalva, ami szerintem érthető. Most, a két ünnep között szerintem még ő is ezt teszi, velem ellentétben. Ritkák voltak az üzeneteink, de nem akartam erőszakosnak és ráakaszkodónak tűnni, így nem zavartam. Biztosan hivatalos valamilyen partira is, amire én nem; és mégis ki vagyok én, hogy feltartsam?

Nos, igen. Kibújt a szög a zsákból. Ez az, amin a legtöbbet gondolkoztam az utóbbi időben, és próbáltam elterelni a figyelmemet róla, akárhányszor az agyamba férkőzött a gondolat.

Mégis kik vagyunk mi egymásnak?

Chanyeol nyíltan flörtölt velem, és mutatta ki, hogy kedvel engem, de pár szájra puszi kivételével nem történt semmi. (Még mielőtt bárki is azt hinné: nem, nem arra gondolok.) Nem döntöttük el, mi is ez most köztünk, nem mondtuk ki nyíltan az érzéseinket és ez meglehetősen zavart. Persze, nyilván tapasztalatom sem volt róla, hogy mégis hogyan működik ez a kapcsolat dolog két ember között, de ettől még csalódott voltam. Talán ezért is nem erőlködtem annyira, hogy Chanyeolra akaszkodjak.  De ezzel egy időben tudni akartam, mi is a helyzet velünk.

Tudom, nekem is bonyolult.

Jongdae azt mondta, hogy teljesen túldramatizálom a helyzetet: kedveljük egymást, csókolóztunk – ekkor tagadtam: nem volt igazi csók, ami történt -, ergo egy pár vagyunk, de számomra nem volt ilyen egyszerű, fekete-fehér a dolog. Lehet, hogy az antiszociális énem és a kapcsolataim hiánya miatt, de igenis igényeltem azt a megerősítést, hogy ami kettőnk közt virágzik, kezd komolyra fordulni és nem csak a hópelyhek varázsoltak valamit a szemem elé.

Sóhajtozva vonultam végig az olvadt hótól lucskos utcán, kerülgetve az embereket és a nagyobb tócsákat addig, amíg beértem a kollégiumhoz legközelebbi hipermarketbe. A temperáló ajtókon végig haladva hamarosan a fogcsikorgató hidegből a finom melegben találtam magam.

És tömegben. A francba.

Nem gondoltam végig, hogy ma mindenki szilveszterezni készül és az utolsó pillanatos vásárlást most fogja elintézni. Nem is tudom, miért nem futott át ez hamarabb az agyamon… de most már mindegy. Elhoztam egy kocsit, és megkezdtem a teli pakolását.

Vettem magamnak energiaitalt – a vizsgáimra gondolva -, instant kávét, és tömérdek tábla csokoládét, mert ezek éltettek januárban. Ezután áttértem a következő sorba, és a polcokat kémlelve kerestem a kedvenc chipsemet, és amikor megtaláltam, duzzogva lebiggyesztettem ajkam.

-          Ez valami gúnyos összeesküvés a magasságom ellen – motyogtam mérgesen a fogam alatt, miközben felfelé bámultam a sós nassolnivalóra. – Az egésznek a legtetején? Tényleg?!

Vehettem volna más fajtát, vagy más ízesítésűt is, de én csak azt az egyet voltam hajlandó enni, mert az volt a kedvencem. Hullámos, egyszerű, de finom íz, és ami a legfontosabb: a legkevesebb levegőt rakták bele. Álomszerűen hangzik, igaz?

Először megpróbálkoztam egész egyszerűen felnyújtózkodni érte, de ahogy gondoltam, reménytelen volt, így más lehetőségek után kezdtem kajtatni. A legalsó polcon volt egy kis hely a sós kekszek között, mivel már sokat elvittek belőle, így támadt egy ötletem. Jobb lábammal óvatosan félrerugdostam pár csomagot, hogy elférjen a lábfejem és felléptem a fém polcra. Bal kezemmel fogódzkodtam, míg a jobbal megkíséreltem elérni a nasimat. Olyan kevés kellett volna hozzá… de nem tudtam leküzdeni a maradék távot köztünk.

Ismét elmorzsolva egy szitkot a fogam alatt, közelebb húztam magamhoz a bevásárló kocsimat, és annak alsó, fém tartóját kezdtem próbálgatni a lábammal. Látszólag meg kellett, hogy tartson. Amúgy sem akartam az egész súlyom ráhelyezni, csak addig kellett a segítség, amíg felérek a kezemmel és leseprek egy adagot a chipsemből, ami bármennyi is legyen, hazaviszem. Probléma megoldva.

El is kezdtem véghezvinni a tervemet, de egy valamit nem vettem figyelembe. Ugyan pszichológia szakos voltam és nem fizikus vagy matematikus, de igazán gondolhattam volna, hogy a kocsinak kereke van. És azok, ha nincsenek kitámasztva, úgy elkezdenek gurulni a csúszós járólapon, hogy öröm nézni. De persze, nekem ez eszembe sem jutott, pedig csak józanész kellett volna hozzá.

Pont ezért szaladt ki belőlem az a hirtelen, viszonylag halk sikoly, amikor a kocsi megindult, és ahogy elvesztettem az egyensúlyomat, valamint a fogásomat a polcon, meg is emelkedett a hátulja. Biztos volt, hogy fenékre esek és a kocsi tartalma rám borul – minimum!! – de… mégsem történt semmi, mivel hátulról megtámasztottak.

Éreztem, ahogy a hátam egy meleg testhez simul, majd egy kar a hasam köré, ami déja vu-ként hatott. Olyan könnyedén vett le az illető a kocsimról, mintha tollpihe lettem volna. Felnézve elhűltem a látványra, hogy mégis ki áll előttem, míg ő csak elmosolyodott.

-          Nem tudom miért, de kezd olyan érzésem lenni, hogy direkt csinálod – mondta andalítóan mély hangján, megvillantva tökéletes fogait.

Egy percre úgy éreztem, megvakultam a ragyogástól.

-          É-Én nem… – kezdtem el dadogni. – É-Én csak… Egyébként is mit keresel itt?!

Nem akartam ráförmedni, de zavarba jöttem. Már másodjára mentett meg hasonló szituációban, ez nagyon kellemetlen! Chanyeol mindössze felkuncogott és a karját díszítő kosarára mutatott, ami tele volt – találjátok ki – instant levesekkel.

-          Mit keresnék? Vásárolok – nevetett, majd a chipsekre mutatott. – Levegyem neked?

Végignézve a magasságán, ahogy egyszerűen csak hozzáért a chipshez, miközben én kegyetlenül szerencsétlenkedtem érte… nem volt igazságos. Hosszú lábai fekete farmerben bújtak el, és a szokásos, szürke kabát volt rajta egy orosz, szőrmés sapkával. Elpirulva hajtottam arcom a padló felé és bólintottam.

-          Mennyit kérsz?

-          Hetet – préseltem ki magamból szégyenkezve és tudtam, hogy nem fogja megállni, hogy ne kérdezzen.

-          Hűha – nevette. – Szilveszteri parti?

Egyesével hallgattam a csomagolások csörgését, ahogy a kocsiba dobta őket odafentről. Igazából gondolkoztam azon, hogy talán kevésbé lenne égő, ha azt hazudnám, hogy egy társaságnak veszem, és nem én fogom felzabálni az összeset. De sajnos sosem voltam jó hazudozó.

-          Nem – leheltem. – Magamnak lesz.

Az amúgy is nagy szeme még nagyobbra tágult, ahogy meglepődött, majd jóízűen felnevetett. A pír tovább vörösödött az arcomon és elfordítottam róla a tekintetemet.

-          Mintha az a nagy csomó instant leves jobb lenne – morogtam. – Én ezt csak nasizom, és nem ezen élek legalább.

-          Hé! – kiabált sértődötten. – Nem mindenki olyan zseni a konyhában, mint te.

Duzzogva legörbült ajkait figyelve olyan gyorsan támadt az agyamban egy briliáns gondolat, hogy beleszédültem. Szinte lebegtem az opció gondolatára.

-          Szívesen főzök neked valamit, ha gondolod – mosolyodtam el kedvesen.

-          Ma? De hiszen szilveszter van – pislogott rám, mire én azonnal kapcsoltam.

Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, mert az voltam. Nem is tudom, miért gondoltam arra, hogy egyáltalán szabad ilyenkor.

-          Oh – motyogtam. – Igaz, biztosan buliba mész. Én csak gondoltam –

-          Nem, nem, félreértesz – rázta meg a fejét mosolyogva. – Nem vagyok hivatalos sehova. Én csak azt hittem, hogy az ünnepet a barátaiddal, például Jongdaevel –

A legjobb barátom nevére felhorkantam.

-          Jongdae az újdonsült kiszemeltjére, valami Minseokra vadászik ma egy házibulin – legyintettem.

-          És te nem mész vele?

Olyan aranyos volt az értetlenkedés az arcán, hogy kedvem támadt lecsókolni róla. Tudom, a legtöbb embernek úgy tűnhet, hogy én és a legjobb barátom elválaszthatatlanok vagyunk – ami igaz is, egy bizonyos pontig, és az a partizás. Egyszerű volt az egész: Jongdae imádja, én utálom. Ezért egyikünk sem kényszeríti a másikat, inkább külön utakon járunk.

Nem tudom, honnan jött a bátorság, hogy életemben először sarokba szorítsak egy másik férfit, de kihasználva Chanyeol zavarodott állapotát, megszólalt bennem egy kisördög és a lejtőn nem volt visszaút.

-          Miért? – néztem rá a pilláim alól, és pimaszul elvigyorodtam. – Nekem is vadásznom kellene egy pasira? Végigsmárolnom az éjszakát, mint Jongdaenek?

Élveztem, ahogy először teljesen meglepődik attól, amit mondtam, majd a zavar fokozatosan vált át benne a féltékenység dühévé és elsötétül az írisze. Nem gondoltam, hogy egy egyszerű, komolytalan kérdés ilyen hatással lesz rá. Még nem ismert szerintem annyira hogy tudja: minden másnál jobban taszít az afféle tömeg, és az egyáltalán nem romantikus éjszakák gondolata. Akkor sem lehetne rábírni, hogy kellessem magam a tánctéren, ha fizetnének érte.

-          Nem – mordult fel a torkából féltékenyen, és a hang kellemesen végigrezonált a gerincemen, olyan érzéseket keltve bennem, amiket nem lett volna szabad közteren éreznem.

Elvettem tőle a kosarát és az én kocsimba tettem, majd megfogtam a kezét és magam után kezdtem húzni a boltban. Ugyan nem mondta ki, de biztos voltam benne, hogy elfogadta a meghívásomat.

-          Akkor készülj, mert most bevásárolunk – kacsintottam.

                 *           

Másfél órával később, épp sötétedés kezdetekor érkeztünk haza – Chanyeol szerencsére kocsival jött, így az amúgy sem hosszú távot gyorsan megtettük. Nem is volt ez baj, mert a sok szatyrot egyébként képtelenség lett volna ennyi ideig cipelni; elég volt a liftig behurcolni őket.

A kollégiumban először is kipakoltunk, majd én hozzá is kezdtem egy kis bulgogihoz. Amíg aprítottam a hozzávalókat, próbáltam figyelmen kívül hagyni Chanyeol figyelő tekintetét, de még így is éreztem, hol perzsel. Enyhén szólva zavaró volt.

-          Ha gondolod, segíthetsz – pillantottam hátra.

Valóban: a széken fordítva ült, és a kezén tartva a fejét csak nézett engem félrebillentett fejjel. Elképesztően aranyos volt így, de akkor is!

-           Elfoglalt vagyok, bocsi – sóhajtotta dramatikusan.

-          Csak bámulsz! Nincs is semmi dolgod!

Elfintorodtam, és a lehető leggyilkosabb tekintetemmel, vadul folytattam a répapucolást, amibe belekezdtem. Tudom, nem a szegény zöldség tehetett arról, hogy nehezen viselem el azt a figyelmet, amit kaptam ettől a daliás hercegtől, de nem tudom máson levezetni az idegességem. Egyáltalán mi volt olyan érdekes rajtam?! Nem is látta az arcomat, és jóformán azt se, mit csinálok, ez kicsit ijesztő…

De mielőtt még jobban elkönyvelhettem volna az óriást egy fura alaknak, egy test jelenlétét éreztem meg magam mögött és pillanatok múlva megállt kezemben a pucoló.

Chanyeol hátulról átölelt, fejét a vállamra helyezte, én pedig hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak; egyszerűen lefagytam. Még soha nem történt ilyen velem. Romantikus srácként eleget fantáziáltam erről már, de most amikor megtörtént velem, nem tudtam, mit csináljak.

Annyira közel van…

Ott volt a melegsége körülöttem; a parfümjének a markáns, de mégis kellemes illata az orromban, ami teljesen elbódította az érzékeimet; dús, hullámos barna haja, ami az arcomat finoman csiklandozta… Túl sok volt egyszerre. Ha nem lett volna előttem a konyhapult, és mögöttem ő, egészen biztos voltam benne, hogy a járólapra olvadtam volna.

Amikor ajkai végigsúrolták beszéd közben a nyakamat, teljes valómban kirázott a hideg, és végigcikázott egészen a lábujjamtól, a gerincemen át a fejem búbjáig. Tágra nyílt szemmel bámultam magam elé, miközben úgy szorítottam a hámozót, mint egy mentőövet.

-          Ne haragudj… Mit segítsek?

Az a mély hang különösen nem segített rajtam. Nagyot nyelve próbáltam kinyögni valamit, de első körre csak felsóhajtottam, amire elvigyorodott, éreztem a nyakamon. Élvezte, óh, de mennyire!

-          P-P-Pucold meg a hagymákat, légyszi – dadogtam, és kiverekedtem a karjai közül, hogy a konyha másik részére ugorjak.

A szívem olyan hevesen és hangosan vert, hogy egy versenyautót is lekörözött volna, dobbanásait a testemben mindenütt éreztem, de leginkább a torkomban. Mindenem meleg volt; a fülem égett és az arcom is, így kellett egy kis idő, mire lenyugodtam. Annak a gondolata, hogy még nem volt egy hónapja, hogy ismerem és mégis ekkora hatással volt rám, hamar kifehérítette arcomat.

Ezután folytattam a főzést, és Chanyeol ellenőrzését – az a fiú egy kész katasztrófa a konyhában; mégis ki tud ilyen bénán megpucolni és felvágni egy hagymát?! Borzalom! De… ahogy együtt főztünk és tanítgattam őt… hiába a plusz idő, sokkal kellemesebben telt, mintha egyedül lettem volna. Chanyeol egy idióta volt: kajacsatát kezdeményezett (ami után átkoztam a nevét, mert a takarítás elviselhetetlen volt), és mindenből viccet csinált, de imádtam. Jó volt vele lenni.

A főztömet – főztünket! mondta ő – halálra dícsérte, amitől dagadt a keblem. Még ha úgy is evett, mint egy óvodás, akkor is a legszebb látvány volt figyelni, ahogy jól lakik. Vacsi után pedig magunkhoz vettük a laptopomat és néhány perc vitatkozás után megengedte, hogy a Hercegnő és a Békát töltsem le, nem pedig a Paranormal Activity-t, amit a pokolba kívántam. Szörnyen féltem a horror filmektől.

Az ágyamon csak szűkösen fértünk el – félig rajta tehénkedtem, amiért ismét csak zavarban éreztem magam – de ő mintha így is élvezte volna az egészet. Kissé érdes, bőrkeményedéssel teli ujjai derekamat simogatták a paplan alatt és arra gondoltam, hogy ezt meg tudnám szokni. De nagyon. Pont ezért nem akartam beleélni magam az egészbe; féltem, hogy neki ez csak egy kaland, semmi más, hogy komolytalan. Nem akartam elhinni, hogy végre megkaptam azt, amire évek óta várok: itt volt a szemem előtt, és kedvelt engem… Nem akartam koppanni.

Az éjfél közeledtét csak a miatt vettük észre, hogy néhány helyen már elkezdték fellőni a tűzijátékokat, és Chanyeol az órájára nézve kipattant alólam és kirohant. Én komótosan követtem példáját, miután leállítottam a harmadik filmet, amit néztünk aznap, átlépdeltem a chipszes zacsikon, és az óriásra a konyhában leltem. Kezében egy sötét palackkal vesződött, próbálta kinyitni – ezt még a bevásárláskor dobta a kosárba egy kacsintást követve.

Halk pukkanás; ijedt szétnézésemre a fal sértetlen volt még.

-          Ne nézz így, vigyáztam – vigyorgott.

Mivel a kollégiumban egyáltalán nem tartottam ünnepi étkészletet, így egyszerű, mezei vizespoharakba töltötte ki az édes pezsgőt és egyet a kezembe nyomott.

Átvándoroltunk a nappaliba, és Chanyeol tágra nyitotta az ablakaimat, amitől még a lábujjam is megfagyott. Azonnal felkaptam a kabátom, csak úgy álltam mellé, mert nem akartam megfagyni. Ő persze egyszerűen kinevetett.

-          Az Északi-sarkra mész? – jegyezte meg viccesen, mire rányújtottam a nyelvem.

-          Az idegeidre fogok, ha nem hagyod abba a gúnyolódást. Hány perc van még?

Az az elegáns csuklórántás, amivel előrántotta a pulcsija ujjából a karóráját, megfogott. Igazából szánalmas, hogy egyre több mozdulatába egyszerűen beleestem, de nem tehettem róla. Napról-napra egyre jobban kedveltem ezt az idióta srácot.

-          Három – mondta, majd lehervadt arcáról a mosoly, és rendkívül komollyá vált.

Először megijedtem, hogy vajon mit akarhat. Még a pezsgőket is lerakatta velem az ablakpárkányra, hogy megfoghassa a kezeimet. Amikor rám pillantott, a szeme úgy csillogott, mint egy obszidián.

-          Baek – szólított meg a becenevemen, én pedig nagyot nyelve biccentettem. – Tudod sokat gondolkoztam.

-          M-Min? – nyikkantam közbe, remegve attól a kis gonosz sejtéstől, hogy szakítani akar.

Mégis mit akart befejezni? Nem is volt semmi kettőnk között. Hogyan vethetne véget egy olyan kapcsolatnak, ami még csak el sem kezdődött? Csak flörtöltünk, volt egy vakrandink, ami csodálatos volt a részemről, és pár szájrapuszink, de –

-          Hé, hé! Nézz rám – mondta halkan, amikor kezdtem belesüppedni a kétségeimbe.

Szerintem ez látszhatott rajtam, elvégre elkaptam a tekintetem róla és a konyhát pásztáztam ugráló szembogárral. Chanyeol, hogy visszakapja a figyelmemet, az arcomra simította a kezét, feljebb emelve azt.

-          Csak azt akarom mondani, hogy nagyon kedvellek – dörmögte mély hangján. – Én… nem tudtam, mit is gondoljak rólad, hiszen sokáig figyeltelek az egyetemen, de –

-          Figyeltél? – hökkentem meg, amire elpirult.

Nem vagyok biztos benne, hogy jól láttam, de szerintem zavarban volt. De nem jobban, mint én.

-          Most nem ez a lényeg – köszörülte meg a torkát. – Nem tudtam, hogy igazából milyen vagy, de a vakrandi jól sült el és nagyon tetszett.

-          Nekem is.

-          Örülök – vigyorodott el, majd mindez mosollyá szelídült. – Igazából nem akartam elsietni a dolgokat, ezért is nem kérdeztem eddig és Jongdae is mondta, hogy eddig nem volt kapcsolatod –

Éreztem, hogy elönti a fejemet a forróság – a dühtől és a zavartól egyaránt.

-          Jongdae, te kis –

-          Szóval eddig vártam rád is, és arra is, hogy biztos legyek magamban és az érzéseimben, mert nem hittem el, hogy van valaki, aki ennyire… mindegy – nyelte le a mondat végét. – Baekhyun, járnál velem?

Nem fogtam fel, mit mondott és utáltam magam érte, szörnyen, mert tudtam, hogy fontos volt. Csak pislogni tudtam magam elé, és ütlegelni lélekben az agyamat, próbálva visszajátszani a hallottakat, de nem ment. Chanyeol kérdő, bizonytalan tekintete sem segített a szituáción, de akármennyire volt ciki és kellemetlen, meg kellett, hogy ismételtessem vele, mit mondott az előtt.

-          N-Ne haragudj, h-hogyan?

Chanyeol a reakciómra mindössze felkuncogott és közelebb lépett hozzám. Kissé lejjebb is hajtotta a felsőtestét, amit másnál igazán annak tartottam volna, hogy inzultálja a magasságomat, de tőle valahogy figyelmesnek tűnt.

-          Azt kérdeztem, hogy járnál-e velem, Baekhyun.

Megkérdezte azt, amit végre hallani akartam, és az irónia benne az volt, hogy nem tudtam válaszolni a torkomban lévő dobogástól. Csak bámultam rá és hitetlenkedtem, még diszkréten meg is akartam magam csípni, de azt még én is túlzásnak éreztem.

Időközben a kollégium többi ablaka is kinyílt, hogy a többi egyetemista is lássa a tűzijátékokat és megkezdődött a visszaszámlálás, de mintha nem is hallottam volna, csak Chanyeol töltötte be az egész látóterem, mindent. Nem bíztam a hangomban, de arcomat szétszakító nagyságú mosollyal bólogattam, mint egy idióta. Chanyeol is megmutatta reklámokba illő fogsorát, majd két kezébe fogta az arcom.

-          Hála istennek – lehelte, és az ajkaimra hajolt.

A visszaszámlálás is véget ért, és elütötte az óra az éjfélt. A kint zajló események tükrözték a lelkivilágomat: benn ünneplés fojt, üvöltözés és megannyi színes, pattogó tűzijáték; szinte fel sem fogtam az érzést, amíg le nem csukódtak a szemeim és Chanyeol mellkasára nem támaszkodtam.

Ahogy megérezte jelenlétemet a csókban, megkönnyebbülten felszusszant, és közelebb vont magához derekamra sikló kezével. Nyelvével finoman simított végig bizsergő ajakpárnáimon, én pedig a meglepettségtől azonnal utat adtam neki egy sóhaj kíséretében. Nem habozott; máris mélyíteni kezdte a csókunkat. Nem hittem volna, hogy ez a szándéka, de hamarosan már gondolkozni sem volt erőm attól a megannyi érzéstől, ami rám tört.  

Chanyeol minden tekintetben alapos volt; minden még felfedezetlen négyzetmilliméteren végighaladt, ráérősen kóstolgatott, és pedig beleremegtem az érzésbe; öklöm pulcsijának anyagába markolt. Olyan közel éreztem magamhoz, mint eddig soha senkit. Éreztem a leheletét az arcomon, tenyereinek és testének melegét, az izgalmat és örömöt, ami belőle áradt, és ez jobban részegített, mintha ittam volna az ablakpárkányon fagyoskodó pezsgőből.

Tapasztalatlanként csak hagytam, hogy tegye a dolgát és vezessen – mondhatni a kispadról is rendkívül élveztem az első igazi csókot, amit kaptam, de Chanyeolnak ez nem volt elég. Nyelvével megkereste az enyémet, és addig-addig ösztökélt, míg félúton találkoztunk.

Nem tudom, hogyan és miként csikarta ki belőlem azt a hangot, amit életemben egyszer sem hallattam. Chanyeol viszont ezzel nem foglalkozott, csak szorosabbra fonta magát körülöttem és sokkal bátrabbá, követelőzővé vált. Nem hagytam magam, próbáltam tartani vele a lépést és újabb kapaszkodó után keresve dús, göndör hajába markoltam. A morgó, mély nyögés, amit a torkából hallatott, mindennél jobban tetszett. Őrült, vad táncban kergették egymást nyelveink, habzsoltuk, faltuk a másik ajkait és mintha a képzeletbeli zene, amelyre roptuk, soha nem akart volna véget érni. És én nem is akartam, hogy vége legyen.

Még akkor sem, amikor a tüdőm fulladozva igyekezett figyelmeztetni, hogy levegőre van szüksége, és el kell válnom Chanyeoltól, ha életben akarok maradni. Inkább csókoltam volna halálomig. De gondolom, ő is hasonló helyzetben lehetett, mert lassan, de hamarosan elváltunk egymástól, egy hangos cuppanó hang kíséretében. Mindketten ziháltunk, ahogy a testünk újra oxigénhez jutott, pedig abban a pillanatban úgy éreztem, nekem nem kell más az élethez, csak az, hogy újra átélhessem mindezt.

Chanyeol még fennmaradt egyik keze is lejjebb siklott az arcomról, homlokát pedig az enyémre fektette, úgy pihegett feldagadt, bizsergő ajkaimra. Nem akartam kinyitni a szemem, nem akartam megtörni a varázst és ezt a békét kettőnk közt. A még mindig harsogó egy-egy tűzijáték hangja eltörpült a dübögés mellett odabent. Tenyerem alatt Chanyeolé is úgy repdesett, mint egy fürge kismadár.

    -          Fogalmad sincs, mióta vágytam erre – szólalt meg hirtelen suttogva, a szavakat szinte a számba adva. – De megérte.

    -          Tényleg? Mióta?

Chanyeol kicsit hátrébb húzódott, és mindketten felnyitottuk a szemünket. Az övében olyan ragyogás volt, amit lehetetlen volt megfejteni, de meseszépnek láttam.

    -          Mhm – dörmögte, és egy újabb, de immár sokkal lustább, lassabb csókba invitált, amire a meghívást izgatottan elfogadtam. – Elég régóta.

Mintha csak olvasta volna gondolataimat, a csók végével elhúzódott tőlem és a kint lévő pezsgőkért nyúlt, ami reméltem, hogy lehűti mind az ajkaimat, mint a forrón pezsgő véremet odabenn. Koccintottunk, majd a perem felett is tartva a szemkontaktust, legyűrtük az italt. Chanyeol egyik keze öntudatlanul még mindig az enyémmel játszott.

A poharat kiürítve elégedetten csettintett egyet a nyelvével az édes ízre, majd rám vigyorgott, azzal a döglesztő, ragyogó mosollyal, amitől bárki elalélna. Elképesztően szerencsésnek éreztem magam. Visszatértünk az ágyamhoz, és immár teljes természetességgel bújtam a barátom ölelésébe, a takaró alá. Mielőtt még azonban a laptopot közénk tettem volna, volt egy kérdésem.

-          Elmeséled? – néztem rá kíváncsian, de Chanyeol csak felkuncogott és magához véve a gépet, elindította a megállított filmet.

-          Majd egyszer – mondta játékosan, és leheletfinom csókot hintett az ajkamra.