3. fejezet - I am the lucky one

A karácsony a Byun família egyik legszentebb és legünnepeltebb eseménye volt, amióta csak az eszemet tudom. Emlékszem, kiskoromban anya mennyit készült, főzött és térült-fordult a lakásban, hogy a meghívott vendégek a lehető legkényelmesebben érezhessék magukat és ez most sem változott.

A családi összejövetelről tilos volt a hiányzás – és hiába az utálatom a folyamatosan trécselő és pletykáló távolabbi rokonaim iránt, december huszonharmadikán haza indultam az egyetemről, hogy több hónap után végre ne csak a képernyőn vagy telefonomon keresztül érintkezhessek drága szüleimmel és bátyámmal, valamint az ő családjával.

Igazából semmi érdekes, vagy kiemelkedő nem történt, de talán pont emiatt éreztem a legjobban magam abban a pár napban, amíg szülővárosomban, Bucheonban tartózkodtam. Fehér, csendes karácsonyunk volt, szeretetben gazdag ajándékokkal leptük meg egymást, és természetesen búcsút inthettem az amúgy is hitvány alakomnak, annyi fogást kellett végigennem. De arra gondoltam, hogy ha halálra zabálom magam, mielőtt a januári vizsgaidőszak elkezdődik, két legyet üthetek egy csapásra: anya boldog lesz, mert végre végig tudom enni rendesen az ünnepi vacsorát és vizsgáznom se kell. Plusz, valami borzalmas betegség helyett úgy fogok meghalni, hogy közben a számat nyalom; fiatalon, ráncoktól mentesen. Hát nem tökéletes?

Természetesen csak vicceltem, de tény, hogy úgy éreztem magam, mint egy jól megtömött krumplis zsák, és az amúgy is szűk nadrágjaim még nehezebben csúsztak fel kissé telt csípőmön, combjaimon, fenekemen. Amikor visszaindultam a kollégiumba karácsony után, a két ünnep között, feltett szándékom volt, hogy az újévi fogadalmam az lesz, hogy leadom azt a kis felesleget, amit felszedtem és kockahasat fejlesztek ki, bármibe is kerüljön.

Ezt a kijelentést cáfolván ültem most, december harmincegyedikén, az ágyamon egy romantikus sorozat sokadik évadját kigúvadt szemmel nézve a laptopomon, mellettem, a földön nasis zacskókkal, amelyek az utóbbi időben lelték halálukat általam. Nem érdekelt jelenleg az újévi fogadalmam, amit minden évben eltolok jövőre. Túlságosan szerettem enni ahhoz, hogy bármit is csináljak és lusta is voltam ebből a szempontból.

A gyomrom – mintha csak ezt helyeselte volna – hirtelen megkordult, és követelte a szokásos sorozatnézésnél megszokott rágcsákat és forró csokit, de nagyon jól tudtam, hogy a konyhaszekrényem üresen tátong ilyen szempontból, mert feléltem a korábbi tartalékokat.

Egy óriási méretű sóhajjal kibújtam a takaróm alól, és prezentálható külsőt varázsoltam magamnak fél órán belül, mert tudtam, hogy úgyis muszáj lemennem a boltba, hogy bevásárolhassak legalább három napra az újév miatt.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy „bevásárlás” alatt több alkoholos ital magamhoz vételét értem, előre közlöm, hogy nagyon téved. Se a magam, se egy társaság részére nem szándékoztam venni – azért is, mert egy buliba sem voltam hivatalos, nem jártam szórakozóhelyre és őszintén: nagyon nem bírtam a piát. A bevásárlás számomra azt jelentette, hogy annyi ételt és nassolnivalót veszek le a polcokról, amivel kibírom a fél telet, hogy ne kelljen ebben a fagyban és hidegben kimozdulnom a lakásból, csak a takaró alól.

A mostani időjárás meglepően rendkívül hidegre fordult, annyira, hogy lassan már a kint rekedt hőmérőt is sajnálni kezdtem a falon. Soha nem szerettem a hideget, mert alap járaton is szörnyen fázós voltam. A kegyetlen idő miatt még drasztikusabb előkészületeket kell tennem, amikor felöltözök, és emiatt néha – értsd: mindig – hevesen duzzogtam.

A téli időszakban farmerem alá egy macskanadrág is került, általában egy bolyhos zoknival, amit szerencsésen elrejtett magas szárú bakancsom. Atléta, egy hosszú ujjú felső, egy kapucnis pulcsi és egy extrán bélelt téli kabát ölelte testemet. Nyakamban óriási kötött sál, amelyben elrejthettem arcomat; fejemen sapka, kezemen kesztyű. Úgy tudtam csak mozogni, mint egy robot, de volt rá esély, hogy így nem remegek majd. Azok után, hogy nemrégiben vergődtem ki egy megfázásból, nem kellett egy másik.

Visszaemlékezve az ünnepek előtti taknyos, de mindenképp édes időre, Chanyeol gondolata töltötte ki elmém minden pontját, és rápillantva az ajándékára az éjjeliszekrényemen szélesen elvigyorodtam. A hógömbben, amit vett nekem két alak kézen fogva korcsolyázott a jégen, és ha megráztam a tárgyat, a hóesés csak még szebbé tette a képet. Az emlék még friss volt és igazán értékeltem, hogy egy ennyire személyes ajándékot kaptam az óriástól egy-egy arcra puszi kíséretében. (Nem hagytam, hogy szájra adjon, mert én biztos, hogy nem fogom még egyszer kihúzni a betegségből, ha elkapja.)

Az ünnepek alatt nem sokat beszéltünk, hiszen én inkább a családommal voltam elfoglalva, ami szerintem érthető. Most, a két ünnep között szerintem még ő is ezt teszi, velem ellentétben. Ritkák voltak az üzeneteink, de nem akartam erőszakosnak és ráakaszkodónak tűnni, így nem zavartam. Biztosan hivatalos valamilyen partira is, amire én nem; és mégis ki vagyok én, hogy feltartsam?

Nos, igen. Kibújt a szög a zsákból. Ez az, amin a legtöbbet gondolkoztam az utóbbi időben, és próbáltam elterelni a figyelmemet róla, akárhányszor az agyamba férkőzött a gondolat.

Mégis kik vagyunk mi egymásnak?

Chanyeol nyíltan flörtölt velem, és mutatta ki, hogy kedvel engem, de pár szájra puszi kivételével nem történt semmi. (Még mielőtt bárki is azt hinné: nem, nem arra gondolok.) Nem döntöttük el, mi is ez most köztünk, nem mondtuk ki nyíltan az érzéseinket és ez meglehetősen zavart. Persze, nyilván tapasztalatom sem volt róla, hogy mégis hogyan működik ez a kapcsolat dolog két ember között, de ettől még csalódott voltam. Talán ezért is nem erőlködtem annyira, hogy Chanyeolra akaszkodjak.  De ezzel egy időben tudni akartam, mi is a helyzet velünk.

Tudom, nekem is bonyolult.

Jongdae azt mondta, hogy teljesen túldramatizálom a helyzetet: kedveljük egymást, csókolóztunk – ekkor tagadtam: nem volt igazi csók, ami történt -, ergo egy pár vagyunk, de számomra nem volt ilyen egyszerű, fekete-fehér a dolog. Lehet, hogy az antiszociális énem és a kapcsolataim hiánya miatt, de igenis igényeltem azt a megerősítést, hogy ami kettőnk közt virágzik, kezd komolyra fordulni és nem csak a hópelyhek varázsoltak valamit a szemem elé.

Sóhajtozva vonultam végig az olvadt hótól lucskos utcán, kerülgetve az embereket és a nagyobb tócsákat addig, amíg beértem a kollégiumhoz legközelebbi hipermarketbe. A temperáló ajtókon végig haladva hamarosan a fogcsikorgató hidegből a finom melegben találtam magam.

És tömegben. A francba.

Nem gondoltam végig, hogy ma mindenki szilveszterezni készül és az utolsó pillanatos vásárlást most fogja elintézni. Nem is tudom, miért nem futott át ez hamarabb az agyamon… de most már mindegy. Elhoztam egy kocsit, és megkezdtem a teli pakolását.

Vettem magamnak energiaitalt – a vizsgáimra gondolva -, instant kávét, és tömérdek tábla csokoládét, mert ezek éltettek januárban. Ezután áttértem a következő sorba, és a polcokat kémlelve kerestem a kedvenc chipsemet, és amikor megtaláltam, duzzogva lebiggyesztettem ajkam.

-          Ez valami gúnyos összeesküvés a magasságom ellen – motyogtam mérgesen a fogam alatt, miközben felfelé bámultam a sós nassolnivalóra. – Az egésznek a legtetején? Tényleg?!

Vehettem volna más fajtát, vagy más ízesítésűt is, de én csak azt az egyet voltam hajlandó enni, mert az volt a kedvencem. Hullámos, egyszerű, de finom íz, és ami a legfontosabb: a legkevesebb levegőt rakták bele. Álomszerűen hangzik, igaz?

Először megpróbálkoztam egész egyszerűen felnyújtózkodni érte, de ahogy gondoltam, reménytelen volt, így más lehetőségek után kezdtem kajtatni. A legalsó polcon volt egy kis hely a sós kekszek között, mivel már sokat elvittek belőle, így támadt egy ötletem. Jobb lábammal óvatosan félrerugdostam pár csomagot, hogy elférjen a lábfejem és felléptem a fém polcra. Bal kezemmel fogódzkodtam, míg a jobbal megkíséreltem elérni a nasimat. Olyan kevés kellett volna hozzá… de nem tudtam leküzdeni a maradék távot köztünk.

Ismét elmorzsolva egy szitkot a fogam alatt, közelebb húztam magamhoz a bevásárló kocsimat, és annak alsó, fém tartóját kezdtem próbálgatni a lábammal. Látszólag meg kellett, hogy tartson. Amúgy sem akartam az egész súlyom ráhelyezni, csak addig kellett a segítség, amíg felérek a kezemmel és leseprek egy adagot a chipsemből, ami bármennyi is legyen, hazaviszem. Probléma megoldva.

El is kezdtem véghezvinni a tervemet, de egy valamit nem vettem figyelembe. Ugyan pszichológia szakos voltam és nem fizikus vagy matematikus, de igazán gondolhattam volna, hogy a kocsinak kereke van. És azok, ha nincsenek kitámasztva, úgy elkezdenek gurulni a csúszós járólapon, hogy öröm nézni. De persze, nekem ez eszembe sem jutott, pedig csak józanész kellett volna hozzá.

Pont ezért szaladt ki belőlem az a hirtelen, viszonylag halk sikoly, amikor a kocsi megindult, és ahogy elvesztettem az egyensúlyomat, valamint a fogásomat a polcon, meg is emelkedett a hátulja. Biztos volt, hogy fenékre esek és a kocsi tartalma rám borul – minimum!! – de… mégsem történt semmi, mivel hátulról megtámasztottak.

Éreztem, ahogy a hátam egy meleg testhez simul, majd egy kar a hasam köré, ami déja vu-ként hatott. Olyan könnyedén vett le az illető a kocsimról, mintha tollpihe lettem volna. Felnézve elhűltem a látványra, hogy mégis ki áll előttem, míg ő csak elmosolyodott.

-          Nem tudom miért, de kezd olyan érzésem lenni, hogy direkt csinálod – mondta andalítóan mély hangján, megvillantva tökéletes fogait.

Egy percre úgy éreztem, megvakultam a ragyogástól.

-          É-Én nem… – kezdtem el dadogni. – É-Én csak… Egyébként is mit keresel itt?!

Nem akartam ráförmedni, de zavarba jöttem. Már másodjára mentett meg hasonló szituációban, ez nagyon kellemetlen! Chanyeol mindössze felkuncogott és a karját díszítő kosarára mutatott, ami tele volt – találjátok ki – instant levesekkel.

-          Mit keresnék? Vásárolok – nevetett, majd a chipsekre mutatott. – Levegyem neked?

Végignézve a magasságán, ahogy egyszerűen csak hozzáért a chipshez, miközben én kegyetlenül szerencsétlenkedtem érte… nem volt igazságos. Hosszú lábai fekete farmerben bújtak el, és a szokásos, szürke kabát volt rajta egy orosz, szőrmés sapkával. Elpirulva hajtottam arcom a padló felé és bólintottam.

-          Mennyit kérsz?

-          Hetet – préseltem ki magamból szégyenkezve és tudtam, hogy nem fogja megállni, hogy ne kérdezzen.

-          Hűha – nevette. – Szilveszteri parti?

Egyesével hallgattam a csomagolások csörgését, ahogy a kocsiba dobta őket odafentről. Igazából gondolkoztam azon, hogy talán kevésbé lenne égő, ha azt hazudnám, hogy egy társaságnak veszem, és nem én fogom felzabálni az összeset. De sajnos sosem voltam jó hazudozó.

-          Nem – leheltem. – Magamnak lesz.

Az amúgy is nagy szeme még nagyobbra tágult, ahogy meglepődött, majd jóízűen felnevetett. A pír tovább vörösödött az arcomon és elfordítottam róla a tekintetemet.

-          Mintha az a nagy csomó instant leves jobb lenne – morogtam. – Én ezt csak nasizom, és nem ezen élek legalább.

-          Hé! – kiabált sértődötten. – Nem mindenki olyan zseni a konyhában, mint te.

Duzzogva legörbült ajkait figyelve olyan gyorsan támadt az agyamban egy briliáns gondolat, hogy beleszédültem. Szinte lebegtem az opció gondolatára.

-          Szívesen főzök neked valamit, ha gondolod – mosolyodtam el kedvesen.

-          Ma? De hiszen szilveszter van – pislogott rám, mire én azonnal kapcsoltam.

Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, mert az voltam. Nem is tudom, miért gondoltam arra, hogy egyáltalán szabad ilyenkor.

-          Oh – motyogtam. – Igaz, biztosan buliba mész. Én csak gondoltam –

-          Nem, nem, félreértesz – rázta meg a fejét mosolyogva. – Nem vagyok hivatalos sehova. Én csak azt hittem, hogy az ünnepet a barátaiddal, például Jongdaevel –

A legjobb barátom nevére felhorkantam.

-          Jongdae az újdonsült kiszemeltjére, valami Minseokra vadászik ma egy házibulin – legyintettem.

-          És te nem mész vele?

Olyan aranyos volt az értetlenkedés az arcán, hogy kedvem támadt lecsókolni róla. Tudom, a legtöbb embernek úgy tűnhet, hogy én és a legjobb barátom elválaszthatatlanok vagyunk – ami igaz is, egy bizonyos pontig, és az a partizás. Egyszerű volt az egész: Jongdae imádja, én utálom. Ezért egyikünk sem kényszeríti a másikat, inkább külön utakon járunk.

Nem tudom, honnan jött a bátorság, hogy életemben először sarokba szorítsak egy másik férfit, de kihasználva Chanyeol zavarodott állapotát, megszólalt bennem egy kisördög és a lejtőn nem volt visszaút.

-          Miért? – néztem rá a pilláim alól, és pimaszul elvigyorodtam. – Nekem is vadásznom kellene egy pasira? Végigsmárolnom az éjszakát, mint Jongdaenek?

Élveztem, ahogy először teljesen meglepődik attól, amit mondtam, majd a zavar fokozatosan vált át benne a féltékenység dühévé és elsötétül az írisze. Nem gondoltam, hogy egy egyszerű, komolytalan kérdés ilyen hatással lesz rá. Még nem ismert szerintem annyira hogy tudja: minden másnál jobban taszít az afféle tömeg, és az egyáltalán nem romantikus éjszakák gondolata. Akkor sem lehetne rábírni, hogy kellessem magam a tánctéren, ha fizetnének érte.

-          Nem – mordult fel a torkából féltékenyen, és a hang kellemesen végigrezonált a gerincemen, olyan érzéseket keltve bennem, amiket nem lett volna szabad közteren éreznem.

Elvettem tőle a kosarát és az én kocsimba tettem, majd megfogtam a kezét és magam után kezdtem húzni a boltban. Ugyan nem mondta ki, de biztos voltam benne, hogy elfogadta a meghívásomat.

-          Akkor készülj, mert most bevásárolunk – kacsintottam.

                 *           

Másfél órával később, épp sötétedés kezdetekor érkeztünk haza – Chanyeol szerencsére kocsival jött, így az amúgy sem hosszú távot gyorsan megtettük. Nem is volt ez baj, mert a sok szatyrot egyébként képtelenség lett volna ennyi ideig cipelni; elég volt a liftig behurcolni őket.

A kollégiumban először is kipakoltunk, majd én hozzá is kezdtem egy kis bulgogihoz. Amíg aprítottam a hozzávalókat, próbáltam figyelmen kívül hagyni Chanyeol figyelő tekintetét, de még így is éreztem, hol perzsel. Enyhén szólva zavaró volt.

-          Ha gondolod, segíthetsz – pillantottam hátra.

Valóban: a széken fordítva ült, és a kezén tartva a fejét csak nézett engem félrebillentett fejjel. Elképesztően aranyos volt így, de akkor is!

-           Elfoglalt vagyok, bocsi – sóhajtotta dramatikusan.

-          Csak bámulsz! Nincs is semmi dolgod!

Elfintorodtam, és a lehető leggyilkosabb tekintetemmel, vadul folytattam a répapucolást, amibe belekezdtem. Tudom, nem a szegény zöldség tehetett arról, hogy nehezen viselem el azt a figyelmet, amit kaptam ettől a daliás hercegtől, de nem tudom máson levezetni az idegességem. Egyáltalán mi volt olyan érdekes rajtam?! Nem is látta az arcomat, és jóformán azt se, mit csinálok, ez kicsit ijesztő…

De mielőtt még jobban elkönyvelhettem volna az óriást egy fura alaknak, egy test jelenlétét éreztem meg magam mögött és pillanatok múlva megállt kezemben a pucoló.

Chanyeol hátulról átölelt, fejét a vállamra helyezte, én pedig hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak; egyszerűen lefagytam. Még soha nem történt ilyen velem. Romantikus srácként eleget fantáziáltam erről már, de most amikor megtörtént velem, nem tudtam, mit csináljak.

Annyira közel van…

Ott volt a melegsége körülöttem; a parfümjének a markáns, de mégis kellemes illata az orromban, ami teljesen elbódította az érzékeimet; dús, hullámos barna haja, ami az arcomat finoman csiklandozta… Túl sok volt egyszerre. Ha nem lett volna előttem a konyhapult, és mögöttem ő, egészen biztos voltam benne, hogy a járólapra olvadtam volna.

Amikor ajkai végigsúrolták beszéd közben a nyakamat, teljes valómban kirázott a hideg, és végigcikázott egészen a lábujjamtól, a gerincemen át a fejem búbjáig. Tágra nyílt szemmel bámultam magam elé, miközben úgy szorítottam a hámozót, mint egy mentőövet.

-          Ne haragudj… Mit segítsek?

Az a mély hang különösen nem segített rajtam. Nagyot nyelve próbáltam kinyögni valamit, de első körre csak felsóhajtottam, amire elvigyorodott, éreztem a nyakamon. Élvezte, óh, de mennyire!

-          P-P-Pucold meg a hagymákat, légyszi – dadogtam, és kiverekedtem a karjai közül, hogy a konyha másik részére ugorjak.

A szívem olyan hevesen és hangosan vert, hogy egy versenyautót is lekörözött volna, dobbanásait a testemben mindenütt éreztem, de leginkább a torkomban. Mindenem meleg volt; a fülem égett és az arcom is, így kellett egy kis idő, mire lenyugodtam. Annak a gondolata, hogy még nem volt egy hónapja, hogy ismerem és mégis ekkora hatással volt rám, hamar kifehérítette arcomat.

Ezután folytattam a főzést, és Chanyeol ellenőrzését – az a fiú egy kész katasztrófa a konyhában; mégis ki tud ilyen bénán megpucolni és felvágni egy hagymát?! Borzalom! De… ahogy együtt főztünk és tanítgattam őt… hiába a plusz idő, sokkal kellemesebben telt, mintha egyedül lettem volna. Chanyeol egy idióta volt: kajacsatát kezdeményezett (ami után átkoztam a nevét, mert a takarítás elviselhetetlen volt), és mindenből viccet csinált, de imádtam. Jó volt vele lenni.

A főztömet – főztünket! mondta ő – halálra dícsérte, amitől dagadt a keblem. Még ha úgy is evett, mint egy óvodás, akkor is a legszebb látvány volt figyelni, ahogy jól lakik. Vacsi után pedig magunkhoz vettük a laptopomat és néhány perc vitatkozás után megengedte, hogy a Hercegnő és a Békát töltsem le, nem pedig a Paranormal Activity-t, amit a pokolba kívántam. Szörnyen féltem a horror filmektől.

Az ágyamon csak szűkösen fértünk el – félig rajta tehénkedtem, amiért ismét csak zavarban éreztem magam – de ő mintha így is élvezte volna az egészet. Kissé érdes, bőrkeményedéssel teli ujjai derekamat simogatták a paplan alatt és arra gondoltam, hogy ezt meg tudnám szokni. De nagyon. Pont ezért nem akartam beleélni magam az egészbe; féltem, hogy neki ez csak egy kaland, semmi más, hogy komolytalan. Nem akartam elhinni, hogy végre megkaptam azt, amire évek óta várok: itt volt a szemem előtt, és kedvelt engem… Nem akartam koppanni.

Az éjfél közeledtét csak a miatt vettük észre, hogy néhány helyen már elkezdték fellőni a tűzijátékokat, és Chanyeol az órájára nézve kipattant alólam és kirohant. Én komótosan követtem példáját, miután leállítottam a harmadik filmet, amit néztünk aznap, átlépdeltem a chipszes zacsikon, és az óriásra a konyhában leltem. Kezében egy sötét palackkal vesződött, próbálta kinyitni – ezt még a bevásárláskor dobta a kosárba egy kacsintást követve.

Halk pukkanás; ijedt szétnézésemre a fal sértetlen volt még.

-          Ne nézz így, vigyáztam – vigyorgott.

Mivel a kollégiumban egyáltalán nem tartottam ünnepi étkészletet, így egyszerű, mezei vizespoharakba töltötte ki az édes pezsgőt és egyet a kezembe nyomott.

Átvándoroltunk a nappaliba, és Chanyeol tágra nyitotta az ablakaimat, amitől még a lábujjam is megfagyott. Azonnal felkaptam a kabátom, csak úgy álltam mellé, mert nem akartam megfagyni. Ő persze egyszerűen kinevetett.

-          Az Északi-sarkra mész? – jegyezte meg viccesen, mire rányújtottam a nyelvem.

-          Az idegeidre fogok, ha nem hagyod abba a gúnyolódást. Hány perc van még?

Az az elegáns csuklórántás, amivel előrántotta a pulcsija ujjából a karóráját, megfogott. Igazából szánalmas, hogy egyre több mozdulatába egyszerűen beleestem, de nem tehettem róla. Napról-napra egyre jobban kedveltem ezt az idióta srácot.

-          Három – mondta, majd lehervadt arcáról a mosoly, és rendkívül komollyá vált.

Először megijedtem, hogy vajon mit akarhat. Még a pezsgőket is lerakatta velem az ablakpárkányra, hogy megfoghassa a kezeimet. Amikor rám pillantott, a szeme úgy csillogott, mint egy obszidián.

-          Baek – szólított meg a becenevemen, én pedig nagyot nyelve biccentettem. – Tudod sokat gondolkoztam.

-          M-Min? – nyikkantam közbe, remegve attól a kis gonosz sejtéstől, hogy szakítani akar.

Mégis mit akart befejezni? Nem is volt semmi kettőnk között. Hogyan vethetne véget egy olyan kapcsolatnak, ami még csak el sem kezdődött? Csak flörtöltünk, volt egy vakrandink, ami csodálatos volt a részemről, és pár szájrapuszink, de –

-          Hé, hé! Nézz rám – mondta halkan, amikor kezdtem belesüppedni a kétségeimbe.

Szerintem ez látszhatott rajtam, elvégre elkaptam a tekintetem róla és a konyhát pásztáztam ugráló szembogárral. Chanyeol, hogy visszakapja a figyelmemet, az arcomra simította a kezét, feljebb emelve azt.

-          Csak azt akarom mondani, hogy nagyon kedvellek – dörmögte mély hangján. – Én… nem tudtam, mit is gondoljak rólad, hiszen sokáig figyeltelek az egyetemen, de –

-          Figyeltél? – hökkentem meg, amire elpirult.

Nem vagyok biztos benne, hogy jól láttam, de szerintem zavarban volt. De nem jobban, mint én.

-          Most nem ez a lényeg – köszörülte meg a torkát. – Nem tudtam, hogy igazából milyen vagy, de a vakrandi jól sült el és nagyon tetszett.

-          Nekem is.

-          Örülök – vigyorodott el, majd mindez mosollyá szelídült. – Igazából nem akartam elsietni a dolgokat, ezért is nem kérdeztem eddig és Jongdae is mondta, hogy eddig nem volt kapcsolatod –

Éreztem, hogy elönti a fejemet a forróság – a dühtől és a zavartól egyaránt.

-          Jongdae, te kis –

-          Szóval eddig vártam rád is, és arra is, hogy biztos legyek magamban és az érzéseimben, mert nem hittem el, hogy van valaki, aki ennyire… mindegy – nyelte le a mondat végét. – Baekhyun, járnál velem?

Nem fogtam fel, mit mondott és utáltam magam érte, szörnyen, mert tudtam, hogy fontos volt. Csak pislogni tudtam magam elé, és ütlegelni lélekben az agyamat, próbálva visszajátszani a hallottakat, de nem ment. Chanyeol kérdő, bizonytalan tekintete sem segített a szituáción, de akármennyire volt ciki és kellemetlen, meg kellett, hogy ismételtessem vele, mit mondott az előtt.

-          N-Ne haragudj, h-hogyan?

Chanyeol a reakciómra mindössze felkuncogott és közelebb lépett hozzám. Kissé lejjebb is hajtotta a felsőtestét, amit másnál igazán annak tartottam volna, hogy inzultálja a magasságomat, de tőle valahogy figyelmesnek tűnt.

-          Azt kérdeztem, hogy járnál-e velem, Baekhyun.

Megkérdezte azt, amit végre hallani akartam, és az irónia benne az volt, hogy nem tudtam válaszolni a torkomban lévő dobogástól. Csak bámultam rá és hitetlenkedtem, még diszkréten meg is akartam magam csípni, de azt még én is túlzásnak éreztem.

Időközben a kollégium többi ablaka is kinyílt, hogy a többi egyetemista is lássa a tűzijátékokat és megkezdődött a visszaszámlálás, de mintha nem is hallottam volna, csak Chanyeol töltötte be az egész látóterem, mindent. Nem bíztam a hangomban, de arcomat szétszakító nagyságú mosollyal bólogattam, mint egy idióta. Chanyeol is megmutatta reklámokba illő fogsorát, majd két kezébe fogta az arcom.

-          Hála istennek – lehelte, és az ajkaimra hajolt.

A visszaszámlálás is véget ért, és elütötte az óra az éjfélt. A kint zajló események tükrözték a lelkivilágomat: benn ünneplés fojt, üvöltözés és megannyi színes, pattogó tűzijáték; szinte fel sem fogtam az érzést, amíg le nem csukódtak a szemeim és Chanyeol mellkasára nem támaszkodtam.

Ahogy megérezte jelenlétemet a csókban, megkönnyebbülten felszusszant, és közelebb vont magához derekamra sikló kezével. Nyelvével finoman simított végig bizsergő ajakpárnáimon, én pedig a meglepettségtől azonnal utat adtam neki egy sóhaj kíséretében. Nem habozott; máris mélyíteni kezdte a csókunkat. Nem hittem volna, hogy ez a szándéka, de hamarosan már gondolkozni sem volt erőm attól a megannyi érzéstől, ami rám tört.  

Chanyeol minden tekintetben alapos volt; minden még felfedezetlen négyzetmilliméteren végighaladt, ráérősen kóstolgatott, és pedig beleremegtem az érzésbe; öklöm pulcsijának anyagába markolt. Olyan közel éreztem magamhoz, mint eddig soha senkit. Éreztem a leheletét az arcomon, tenyereinek és testének melegét, az izgalmat és örömöt, ami belőle áradt, és ez jobban részegített, mintha ittam volna az ablakpárkányon fagyoskodó pezsgőből.

Tapasztalatlanként csak hagytam, hogy tegye a dolgát és vezessen – mondhatni a kispadról is rendkívül élveztem az első igazi csókot, amit kaptam, de Chanyeolnak ez nem volt elég. Nyelvével megkereste az enyémet, és addig-addig ösztökélt, míg félúton találkoztunk.

Nem tudom, hogyan és miként csikarta ki belőlem azt a hangot, amit életemben egyszer sem hallattam. Chanyeol viszont ezzel nem foglalkozott, csak szorosabbra fonta magát körülöttem és sokkal bátrabbá, követelőzővé vált. Nem hagytam magam, próbáltam tartani vele a lépést és újabb kapaszkodó után keresve dús, göndör hajába markoltam. A morgó, mély nyögés, amit a torkából hallatott, mindennél jobban tetszett. Őrült, vad táncban kergették egymást nyelveink, habzsoltuk, faltuk a másik ajkait és mintha a képzeletbeli zene, amelyre roptuk, soha nem akart volna véget érni. És én nem is akartam, hogy vége legyen.

Még akkor sem, amikor a tüdőm fulladozva igyekezett figyelmeztetni, hogy levegőre van szüksége, és el kell válnom Chanyeoltól, ha életben akarok maradni. Inkább csókoltam volna halálomig. De gondolom, ő is hasonló helyzetben lehetett, mert lassan, de hamarosan elváltunk egymástól, egy hangos cuppanó hang kíséretében. Mindketten ziháltunk, ahogy a testünk újra oxigénhez jutott, pedig abban a pillanatban úgy éreztem, nekem nem kell más az élethez, csak az, hogy újra átélhessem mindezt.

Chanyeol még fennmaradt egyik keze is lejjebb siklott az arcomról, homlokát pedig az enyémre fektette, úgy pihegett feldagadt, bizsergő ajkaimra. Nem akartam kinyitni a szemem, nem akartam megtörni a varázst és ezt a békét kettőnk közt. A még mindig harsogó egy-egy tűzijáték hangja eltörpült a dübögés mellett odabent. Tenyerem alatt Chanyeolé is úgy repdesett, mint egy fürge kismadár.

    -          Fogalmad sincs, mióta vágytam erre – szólalt meg hirtelen suttogva, a szavakat szinte a számba adva. – De megérte.

    -          Tényleg? Mióta?

Chanyeol kicsit hátrébb húzódott, és mindketten felnyitottuk a szemünket. Az övében olyan ragyogás volt, amit lehetetlen volt megfejteni, de meseszépnek láttam.

    -          Mhm – dörmögte, és egy újabb, de immár sokkal lustább, lassabb csókba invitált, amire a meghívást izgatottan elfogadtam. – Elég régóta.

Mintha csak olvasta volna gondolataimat, a csók végével elhúzódott tőlem és a kint lévő pezsgőkért nyúlt, ami reméltem, hogy lehűti mind az ajkaimat, mint a forrón pezsgő véremet odabenn. Koccintottunk, majd a perem felett is tartva a szemkontaktust, legyűrtük az italt. Chanyeol egyik keze öntudatlanul még mindig az enyémmel játszott.

A poharat kiürítve elégedetten csettintett egyet a nyelvével az édes ízre, majd rám vigyorgott, azzal a döglesztő, ragyogó mosollyal, amitől bárki elalélna. Elképesztően szerencsésnek éreztem magam. Visszatértünk az ágyamhoz, és immár teljes természetességgel bújtam a barátom ölelésébe, a takaró alá. Mielőtt még azonban a laptopot közénk tettem volna, volt egy kérdésem.

-          Elmeséled? – néztem rá kíváncsian, de Chanyeol csak felkuncogott és magához véve a gépet, elindította a megállított filmet.

-          Majd egyszer – mondta játékosan, és leheletfinom csókot hintett az ajkamra.