4.fejezet - You're my universe 1/2

Chanyeol szemszöge

Soha nem hittem volna, hogy egyszer olyan érdeklődéssel és vehemenciával fogok figyelni valakit, hogy az már a zaklatás határát súrolja, de akármennyire is szidta az agyam az egész lényemet abban a pár hónapban, amikor és amiért így viselkedtem, végül mégis megérte. Byun Baekhyun, ez a pöttöm, esetlen, szerény srác elfogadta és viszonozta az érzéseimet, és talán ehhez hasonló öröm csak akkor ér, ha be tudok fejezni egy eddig félre dobott, befejezetlen dalt, vagy olyan hangszeren tanulok meg játszani, amit eddig nem érintettek az ujjaim. Nem, fel sem ér az ilyesmi ehhez az érzéshez.

Igazából, ha nem lenne a zene, és a világa iránti szeretetem, őt sem ismertem volna meg, bár, mint tudjuk, a Sors útjai mindig kifürkészhetetlenek, és ez teljesen igaz, bárki is jegyezte vagy mondta ezt egyszer nagyon régen. Szeretem azt hinni, hogy az érdeklődésem a zene iránt nem véletlen, ahogy az sem, hogy Baekhyunnak a leggyönyörűbb hangja van, amit életemben hallottam. Telt, erőteljes tenor a kellő finomsággal és érzékiséggel, általában gyönyörűen ragyogó arany, illetve sárga árnyalatokkal. Akár egy darabka napsugár.

Nos, igen. A legtöbben nem tudják, mert nem igen reklámozom, de az egyik ok, amiért ezt a pályát választottam az, hogy látom a zenei hangok színeit a szemem előtt táncolni. Talán pár tanár az, aki a szüleimen, közeli barátaimon kívül tudja, hogy az abszolút hallásom mellett szinesztéziával is születtem, ami elég ritka képesség. Természetesen azt, hogy bármilyen referenciahang nélkül képes vagyok megállapítani egy hang fekvését, magasságát, nem tudtam és nem is akartam eltitkolni, hiszen ez az iskolában is több mindenkinek feltűnt, felesleges lett volna titkolnom. De arról, hogy mi jelenik meg a lezárt szemhéjam előtt, ha például éppen egy Mozart vagy Beethoven darabot hallok, a legtöbb embernek nem nyilatkozom.

Talán ezért nem voltam régebben egy társasági kispillangó, ezért kerültem az embereket; meg akartam kímélni magam a csodálkozó és érthetetlen tekintetektől és kérdésektől. Egyeseknek már azt is nehezére esik elfogadni, hogy a zenei hallásom csalhatatlan, és olyan nézéssel méregetnek, mintha egy másik bolygóról jöttem volna, vagy valamilyen szokatlan állat lennék egy állatkertben. El lehet képzelni, mit mondanának ezek az emberek, ha azt is tudnák, hogy látom magam előtt a zenét megnyilvánulni. Őrültnek tartanának, pedig ez valós jelenség és mások is születnek így.

Egész életemben arra koncentráltam, abból gazdálkodtam, amit az ég szánt nekem; nem érdekeltek kapcsolatok vagy felszínes barátok. Senki után nem futottam és senkit sem tartottam vissza attól, hogy tőlem fusson el. Az emberek a családtagjaim kivételével jöttek-mentek az életemben; egyedüli konstans csak a zene maradt mindig, végső soron. De annak ellenére, hogy éveken át végigkísérte a mindennapjaimat, sohasem untam rá. Én magam is törekedtem a változatosságra, új irányzatokkal ismerkedtem meg, minden nap más-más, eddig ismeretlen információt raktároztam el a zene világáról.

Az egyik nagy vágyam, hobbim és fő unaloműzőm az, hogy minél több hangszert vegyek a kezembe és tanuljak meg rajta játszani, legalább egy alapszinten, de maximalista lévén sose elégedek meg ennyivel. A dallam és színek együttes jelenléte üdítő hatással van számomra; a tudat pedig, hogy én keltem életre a hangokat, csak még izgatottabbá és büszkébbé tesz minden egyes alkalommal.

Hiába éltem már együtt a furcsa képességemmel már több, mint húsz éve, a mai napig el tudott ámítani, hogy látom a zenét megelevenedni a szemem előtt. Van, amikor csak azért komponálok, hogy a színek változását csodáljam ebben a rohanó és szürke világban. Ha sikerül úgy összedolgoznom egy dallamot, hogy az nem csak fülemnek, hanem a szememnek is tetszik, mert harmonizálnak a színei, egyszerűen beleborzongok. Csodálatos látvány.

Egyszer arra is rávettem magam, hogy megpróbáljam lefesteni, amit időnként látok, de ezt hamarosan abbahagytam. Egyrészt nem voltam a legjobb, ha a művészetnek erről az ágáról volt szó, másik problémaként pedig sokszor előfordult, hogy nem tudtam kikeverni azt az árnyalatot, amit magam előtt láttam, nem tudtam pontosan papírra vetni egy dallamot és ez frusztrált. Pár próbálkozás után rájöttem, hogy dacára a hasonlóságunknak egy, az interneten látott orosz festővel, akinek a képei adták az ötletet, nekem jobb, ha maradok a komponálásnál.

Persze ez sem ment mindig úgy, mint a karikacsapás. Sokszor voltam elégedetlen, rengeteg kottapapírt gyűrtem össze, rengeteg tintát pazaroltam. Voltak olyan napok, amikor egyszerűen a teljes hangulatomat megbélyegezte az, ha nem tudtam megfogalmazni azt, amit szerettem volna. Néha nehéz volt az érzéseimet, a hangokat és a színeket is összevegyíteni, harmóniába rendezni – ilyen alkalmakkor különösen magam alá, és az emberektől távol kerültem. Hiszen ők nem érthették, mi is zavart engem, mi evett legbelül. És őszintén? Nem is akartam, hogy tudjanak róla, vagy, hogy bárki is a részévé váljon ennek. Nem is tudott volna senki, azt kell, hogy mondjam. Addig, amíg nem hallottam meg őt.

Pont az egyik mélabús, magányos, mondhatni kifejezetten szar napomon voltam túl; úgy éreztem, hogy aznap az egész univerzum ellenem fordult. Nem volt elég, hogy csúnyán elaludtam, és lekéstem a reggel nyolcas órámat, még az eső is úgy szakadt, hogy igazán nem kellett volna, hogy meglepődjek, amikor az úton mellettem elhaladó busz telibe csapott talán az egész város legnagyobb és legretkesebb pocsolyájának vizével – természetesen bőrig áztatva az amúgy is nedves időben. Az órai teljesítményem a nullával volt egyenlő, a hangulatom pedig pocsék volt, szerintem teljesen érthető okokból, és ezt még csak tetézte, amikor a stresszoldásnak szánt komponálás sem úgy ment, ahogy kellett volna. Furcsa módon aznap, pénteken volt az egyik legtöbb órám és a nap vége felé annyira gyilkos aura vett körbe, hogy az emberek széles ívben elkerültek, ha megláttak. Mintha tudták volna, hogy akkor, ott a legkisebb dolog is felrobbanthatta volna a bennem vészesen tikkelő időzített bombát.

A nap végére fizikailag és lelkileg is kimerült, frusztrált voltam; a rossz energiák úgy pattogtak körülöttem, mint komor, fekete tűzijátékok. Semmi mást nem akartam, csak az ágyam és hogy végre kizárhassam a világot magam körül, mert ha fél óránál többet kellett volna eltöltenem akár más, akár a saját jelenlétemben, megbolondultam volna. Amikor láttam, hogy odakinn még hevesebben esik, mint reggel, csak felsóhajtottam, és lenyeltem a szitkozódásaimat.

Csak fél óra, Chanyeol – biztattam magam. – Hamarosan hazaérsz, és átaludhatod magad ebből a borzalomból holnapra.

Már a kezemben volt az esernyőm és átértem az aulán, készen álltam a félórás gyaloglásra, ami a lakásomhoz vezetett; azt akartam, hogy vége legyen már ennek a kínzó napnak. És akkor hallottam meg a hangot.

Még nem léptem ki az ajtón, amikor odakintről átszűrődött az ének és nem tudtam mit tenni, automatikusan lecsukódtak a szemeim egy pillanatra. De semmi nem tudott felkészíteni arra, amit akkor láttam: az a kitörően sárga, élénk hangszín egyszerűen letaglózott. Lecövekeltem ott, ahol akkor álltam és csak meredtem magam elé; hallgattam, figyeltem a színek váltakozását. Gyönyörű volt, elképzelhetetlenül gyönyörű; az összes hajszál felállt a tarkómon és a karomon, és az egész testemet bizsergő érzés járta át, ahogy az érzékelőim kis híján túlterhelődve próbálták befogadni a rengeteg érzést. Az orromban ott volt az eső illata, a fülemben az a csodás hang, a szemem előtt maga a Nap, a nyelvemen a korábban megivott kávé kesernyés-édes íze és a kezemen a kilincs fémhidege, ahogy nyitásra készen fogtam az ajtót, de nem tudtam egy lépést sem tenni, mert... mert egyszerűen nem ment.  

Kellett egy kis idő, amíg ki tudtam pislogni a szemem előtt táncoló napsugarakat és igazán fókuszálni tudjak kifelé a fejemből, ekkor láttam meg az üvegajtón át alakját. Talán épp a mellkasomig érhetett, annyira pöttöm volt; barna tincsei lágy, finoman ívelt arcára tapadtak, ahogy a zuhogó eső teljesen eláztatta, de mintha nem is törődött volna ezzel. Csak állt ott, a meleg, májusi estében, az ég felé fordulva és teli torokból énekelte Rihanna Stay című dalát, amit egyáltalán nem tudtam hova tenni.

Nem tudtam a miértekre a választ; nem értettem sem őt, sem a szituációt; hiszen még az esernyője is a kezében van, mégis mi az ördögöt művel?! Bárki is látta volna őt, holt biztos, hogy abban a szent minutumban hibbantnak könyveli el, és nem lehetett volna a gyors benyomásért hibáztatni. Mert mégis ki olyan eszement, hogy ilyen ítéletidőben egyszerűen kiáll a szabadba és Rihannát énekel? Senki.

Annyira abszurd volt az egész; azt hittem, hogy komolyan hallucinálok, de ahogy figyeltem abban a pár percben, tudtam, hogy nincs ennyire élénk fantáziám. A szám vége felé a dallam magassága meg sem kottyant neki; erős hangja volt, engem pedig teljesen elvakított. Mielőtt még kapcsolhattam volna, hogy befejezte az improvizált kis koncertet, már el is tűnt előlem, én pedig kétségbeesetten rontottam ki az ajtón, de már késő volt, elment.

Fogalmam sem volt, ki volt az, sohasem láttam még a campuson, és abban a pillanatban ötletem sem volt, miért ver olyan hevesen a szívem, hogy szinte megfulladok. Az istenért, csak egy ismeretlen srác volt, aki énekelt az esőben, aki tuti nem komplett. De akkor, ott, csak azt harsogta a vérem az ereimben, hogy meg kell találnom, muszáj megismernem. Éveken keresztül soha, senki nem lobbantotta fel a kíváncsiságomat ennyire, mint ő; vonzott, mint egy mágnes. Igaz, nem tudtam részletesen megfigyelni, de tudtam, hogyha látom, felismerem.

Egész úton, és még otthon is körülötte forgott minden gondolatom, ahogy álltam a zuhany alatt a csempémet bámulva és csak folyattam magamra a vizet. A cseppek forróságát szinte nem is éreztem, annyira forrott a vérem. Az estém és a hétvége további része is így telt; kattogott az agyam, rendületlenül újra és újra lejátszva az este történéseit.

Név és bármiféle információ híján csodálatom tárgyát Napsugárnak neveztem el és ezzel kezdődött el minden.

                              *           

Bármennyire is odafigyeltem a világra körülöttem – ami tőlem nem megszokott volt – a vizsgaidőszakig egyszer sem pillantottam meg újra; mintha csak egy pillanatnyi jelenés lett volna, egy üstökös, aki csak azon az estén volt látható. Így eltelt a nyár anélkül, hogy bármit is kiderítettem volna róla, de nem csüggedtem: hittem, hogy az új szemeszter, a második év kezdetén szerencsém lesz. Olyan nem létezik, hogy ebben az évben is elkerüljük egymást.

És igazam volt.

Kim Jongdaeval mondhatni jó viszonyban voltam; egymás mellett ültünk a legtöbb előadáson és gyakorlaton első évben, nem voltunk ismeretlenek egymás számára, de azért közeli barátnak sem lehetett volna bélyegezni a másikat. Enyhén szólva meglepetésként ért, amikor az új félév egyik legelső előadásán nem mellém, hanem egy ismeretlen srác mellé telepedett le az előadóteremben, pár sorral alattam. De a legfelső sorból is, ahogy elkaptam a profilját egy Jongdae viccén való nevetés közben, tudtam, hogy ő az. Puhának tűnő, barna hajkorona, hófehér, hibátlan bőr, finom arcvonások. Napsugár volt az. És mennyire találó volt a név, mert még a mosolya is úgy ragyogott. Egyből izgatott lettem.

De egyben össze is zavarodtam, hiszen eddig nem láttam, nemhogy a zeneszakos órákon, de még ezen a campuson sem; mégis mit keresett itt? Talán mégiscsak szaktárs, de elkerülte a figyelmem? Létezhetetlen.

Ez a feltételezés el is törlődött, amikor a következő órán, gyakorlaton már nem volt ott. Jongdae, mintha mi sem történt volna a padtársammá nevezte ki magát, titokban információgyűjtésre formált kérdésemre pedig, miszerint, hogy hol volt az előadáson, azt a választ kaptam, amire szükségem volt.

-          Ne haragudj, Yeol! – veregette meg a vállam. – Egy barátom mellé ültem kissé lentebb.

Tehát barátok. Pompás. Nehéz volt lenyelni az ingert az ünneplésre, de viselkedtem.

-          Értem – mosolyodtam el. – Ő is zeneszakos? Netán elsős?

-          Nem, dehogy! Pszichológia szakra jár a másik campusra, velünk egyidős. Csak felvett két zenei előadást nálunk szabadon választható tárgyként és nem akartam, hogy egyedül maradjon itt.

Belül úgy vigyorogtam, mint a fakutya, kívül mindössze bólintottam. Ez volt az első információ, amit megtudtam az ismeretlen énekesről, de nem az utolsó. Jongdaet nem is kellett faggatni efelől: mintha tudta volna, mire is vagyok kíváncsi, rengetegszer emlegette a legjobb barátját és idővel meg is tudtam annak az embernek a nevét, akit én csak Napsugárnak hívtam.

Byun Baekhyun.

Ahogy teltek, múltak a napok, hetek, úgy váltam egyre kíváncsibbá a srác iránt; eljutottam arra a pontra, hogy még a másik campusra is átmentem párszor – értsd: amikor csak lehetett -, csakhogy lássam. Ami teljes őrültség volt és komolyan úgy éreztem magam, mint egy ijesztő zaklató, de… az a heti két előadás nem volt elég belőle. Mellesleg, amiről nem tud, az nem fáj neki.

Ügyeltem rá, hogy soha ne vegyen észre, se órán, se máshol. Valahogy féltem őt megközelíteni, megszólítani, mert nem akartam, hogy az a kép, amit elképzeltem róla, egyetlen szóval, cselekvéssel összetörjön bennem. És őszintén szólva magam sem tudtam, mit kezdjek az egésszel, hiszen soha nem vonzódtam valakihez ilyen mértékig, még nekem is új volt a dolog. Az a néhány párkapcsolat, amiben megtapasztaltam, amit meg kell tapasztalni az életben, eltörpült amellett, amit iránta éreztem: mondhatni először kólintott fejbe a gondolat, hogy talán… talán belezúgtam valakibe tudtomon kívül. És az ő tudtán kívül. Teljesen véletlenül elragadta a figyelmem és a szívem, holott eddig sohasem törődtem olyan dolgokkal, mint a szerelem; úgy véltem, túl racionális vagyok ahhoz, hogy ezt érezzem.

Azt hittem, hogy hosszú ideig ez lesz az én kis egyoldalú, viszonzatlan szerelmem az egyetemen, az én kis titkom. De Jongdae idővel rájött és nem félt róla megkérdezni egy késő novemberi délutánon.

-          Chanyeol, elárulnád, hogy mit kerestél tegnap a pszichológia tanszéken? – kérdezte karba tett kézzel vigyorogva, míg én nem tudtam mást tenni, mint izegni-mozogni a helyemen.

Fogalmam sem volt, mit szólhat ahhoz, hogy mint egy idióta, leskelődök a barátja után; ez borzasztóan kellemetlen volt. Már átkoztam magamat, amiért nem voltam elővigyázatosabb. Válasz helyett beharaptam az ajkaimat, majd lenyugtatva az idegeimet, a lehető legstabilabb hanggal próbáltam válaszolni.

-          N-Nem értem, miről beszélsz.

-          Na, Chanyeol – nevetett fel hangosan. – Ne add ezt be nekem. Nem az első alkalom, hogy arrafelé látlak lófrálni, ne is próbáld tagadni.

Gyorsan ki kellett találnom valamit; nem kockáztathattam. Sem az érzéseimet Baekhyun iránt, sem a barátságomat Jongdae felé.

-          Egy barátom van ott – motyogtam a hazugságot elnézve a szeméből, amire újabb kacagás volt a válasz.

-          Persze – vigyorogta. – És az a „barát” történetesen egy barna hajú, barna szemű, törékeny testalkatú, hozzád képest apró srác, aki pszichológia szakos és történetesen a legjobb barátom, így van?

Felesleges volt bármit is tagadnom; ismertem már annyira Jongdaet, hogy tudjam, ha kiszagolta az igazságot, onnan már nem lehet eltéríteni, akárcsak egy keresőkutyát. Makacs volt, és úgyis addig pesztrált volna miatta, míg megerősítem az állításait, ami után még jó ideig csak az „én megmondtam” fejével járkálna körülöttem és halálra cukkolna. Jobb néha elfogadni a sorsot és nem kerülgetni.

Egy nagy sóhaj után bevallottam mindent: hogy azért kérdezgettem néha utána, mert érdekelt; hogy azért nem tudtam jegyzetelni előadáson, mert végig őt figyeltem; és hogy tényleg megfordultam a másik épületben, csak azért, hogy láthassam. Jongdae csendben végighallgatott, majd belekortyolva teájába egy ideig összehúzott szemmel méregetett.

-          Te teljesen belezúgtál – kuncogta halkan, mire akaratom ellenére éreztem, hogy elvörösödöm. – Ez oltári!

Hagytam, hogy kikacarássza magát; közben különböző szitkokat motyogtam teljes zavarban a fogam alatt és lélekben próbáltam elásni magam.

-          Mióta? – vallatott tovább, és hiába minden nyüszítésem miatta, hajthatatlan volt.

-          Már egy ideje – mormogtam, félig-meddig kitérve a pontos válaszadás alól. – Nézd, én –

Jongdae egy kézfeltartással elhallgattatta a véget nem érő, kínos beszédemet, és azon ritka pillanattal ajándékozott meg, hogy komolyságot erőltetett magára. A szeme viszont még mindig azzal a komisz csillogással volt tele, amit megszoktam.

-          Chanyeol, nem kell, hogy magyarázkodj – mondta finoman – én örülök neki.

-          Komolyan?

Nagyon szánalmasan és önbizalom hiányosan nézhettem ki, mert ismét felnevetett.

-          Őszintén? – kérdezett vissza. – Jóképű vagy, tehetséges és a férfias természeted ellenére belülről vattacukor-puha. Baekhyun keresve se találhatna jobbat nálad, haver.

Azon a délutánon először megkönnyebbülten elmosolyodtam. Az, hogy a legjobb barátja áldását adta rám, sokat jelentett. Féltem, hogy Jongdae megharagszik, amiért tudtán kívül zaklattam Baekhyunt, ám helyette elfogadott.

-          De előre közlöm veled, hogyha megbántod, megszabadítalak a legbecsesebb testrészedtől és az ülepeden keresztül fogom feltolni a szádig – rebegtette ijesztően mosolyogva pilláit. – Világos?

Nagyot nyelve próbáltam megakadályozni, hogy kiüljön a terror az arcomra, amikor elképzeltem az elém vetített esetleges helyzetet. Szándékomban sem állt megbántani Baekhyunt, de ezek után extra óvatos leszek, ezt megígérhetem.

-          Mint a nap – bólogattam hevesen, majd legszebb kiskutyaszemeimet elővéve meredtem rá. – Segíts. Mondd, hogyan –

Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, elvigyorodott és megveregette a vállaimat.

-          Bízd csak rám, nagyfiú – kacsintott. – Majd én összehozlak benneteket.

               *           

Amikor Jongdae pár nap múlva, december elején a kezemre rakta a piros karszalagot és belökött a jégpálya bejáratán mondva, hogy randim lesz Baekhyunnal, fogalmam sem volt, mit gondoljak. Egy részem annyira izgatott volt, hogy a szívem ki akart ugorni a helyéről, a gyomromban pedig rendületlenül partiztak a pillangók, míg a következő pillanatban elöntött a félelem, és összeszűkült az összes belső szervem.

Mi van, ha nem tetszem neki? Ha hülyét csinálok magamból vagy elrontom a délutánt? Ha nem olyan lesz, mint amilyennek képzeltem?

De semmi aggodalomra nem volt okom. Csodás randi volt és Baekhyun pontosan az volt, aki eddig is megrebegtette a szívemet. Egy esetlen, szégyenlős, elképesztően elragadó, aranyos srác. Az este végével madarat lehetett volna velem fogatni, annyira boldog voltam és szerelmes, őrülten szerelmes. Nagyon nehéz volt visszatartanom magam és nem halálra ölelni, csókolni, de tudtam, hogy ez még korai, nagyon korai. Mind neki és mind nekem.

Viszont nem számítottam arra, milyen hamar és mennyire passzolunk a másikhoz; mintha több éve ismertük volna egymást, őszintén. És bármi új dolgot tudtam meg róla, egyre boldogabb lettem. Pár találkozás után már azon kaptam magam, hogy merészen szájon csókolom, úgy flörtölök vele, mint eddig sohasem: szerettem nézni a reakcióit, ahogy elvörösödik, dühbe gurul, vagy épp szótlanná válik. Minden pillanatot élveztem, ami vele kapcsolatos volt és ez meg is látszott.

A zeneszerzés olyan egyszerűen ment, mint a karikacsapás; a lelkem szárnyalt, könnyedén találtam ki új dallamokat, aminek a hangjai tökéletesek voltak, egyszóval elégedett voltam. Mindenki megjegyezte, mennyivel többet mosolygok, vagyok emberek között és végre jól is esett így tenni.

A Baekhyunnal való párkapcsolat igazán nem volt nehéz: hiába nem volt még egyetlen barátja sem, ő volt a tökéletes pár. Megértő, romantikus és még sorolhatnám napestig. Tiszteletben tart és mindig ott van nekem, amikor szükségem van rá. Olyan hamar elszállt vele több, mint egy hónap; észre sem vettem, hogy telik az idő, csak mikor már január végén jártunk. A naptár áthajtásával pedig elérkeztünk ahhoz a hónaphoz, amelynek egy napját minden szerelmes nagyon vár.

Február tizennégy, azaz Valentin-nap. Annyira abszurdnak tűnik, hogy régebben mennyire jelentéktelennek tartottam ezt az ünnepet; egy pénzkidobásnak, felesleges, túlcsicsázott eseménynek, ahol már nem is az érzelmek a legfontosabbak. Most viszont, hogy van mellettem egy személy, akit igazán szeretek, vártam a napot és készültem rá.

Baekhyun még sohasem tapasztalhatta meg ezt az élményt; én lehettem az első, aki levehette a lábáról. És mérget lehet venni rá, hogy meg is fogom tenni.