5. fejezet - You're my universe 2/2. [VÉGE]

Chanyeol szemszöge

A február szokatlan hűvösséggel tört be a hétköznapokba; még nekem is – akinek aztán igazán sosem volt gondja a téllel – rendesen fel kellett öltöznöm és vigyáznom kellett a meglehetősen hideg időjárással. Azt mondták, ez talán az utóbbi idők legzordonabb tele; évek óta nem voltak ekkora mínuszok és ilyen tartós hóesések. És én mégsem fáztam, mert, ahogy mondani szokás: fűtött a szerelem.

A szerelmesek hónapjának kezdetétől fogva egy percig sem lazsáltam; feltett szándékom volt Baekhyunt elkápráztatni – azt akartam, hogy február tizennegyedike jól sikerüljön, és ezért bármit megtettem volna. Örömet akartam okozni neki és valóra akartam váltani azokat a rózsaszín, vattacukros fantáziákat, amiről ő, és a legtöbb ember csak álmodozik, és nem hisz bennük, mert még nem, vagy nem a megfelelő szerelem talált rájuk. Romantikus alkatként igazán nem volt nehéz megtervezni az estét, és bár kissé klisé-szagú ötleteim voltak, nem törődtem vele. Igaz, volt már pár kapcsolatom, viszont egyik exemért sem tettem ekkora fáradozást. Talán most kétszer annyira belevetettem magam a dolgokba, több izgalommal töltött el, mert úgy éreztem, én magam is megérdemlem, hogy végre rendesen megünnepeljem valakivel az érzéseimet.

Már előre megbeszéltük, hogy az este nagy részét nálam töltjük – azért csak kényelmesebb az embernek egy külön lakásban, mint egy kollégiumban, és ezzel Baekhyun is egyetértett. Hűtőmben előre behűtött pezsgő, és csokiba mártott eper – úgy gondoltam, adjuk meg a módját. Már csak arra vártak, hogy a holnapi nap folyamán elfogyasszuk őket.

Ujjaimat finoman csúsztattam végig zongorám billentyűin, ahogy a végső hangot is lejátszottam abból a műből, amit napok óta gyakoroltam. Már annyiszor lejátszottam a dallamot, hogy a színei beleégtek a retinámba; fejből is tudtam játszani minden hiba nélkül, de óhatatlanul éreztem a gyomromban az izgalom görcsét, tartottam attól, hogy el fogom rontani.

Nagyot sóhajtva borzoltam végig hajamat, és magasra nyújtózkodva felálltam a székről, amelyre pár órával ezelőtt száműztem magam és eldöntöttem, hogy ideje aludni.

Hosszú napnak néztem elébe.

            *           

 Annak ellenére, hogy a hideg rendkívül csípős volt, türelmesen várakoztam a kollégium bejárata előtt a legelső meglepetés részeként. Jongdaetól kitudtam, hogy Baekhyun legelső előadása kedden nyolc harminckor kezdődik, ezért már hétkor kikeltem az ágyból, hogy barátom elé mehessek.

De lassan a negyedet is elhagyta a bal karomon nyugvó karórám mutatója és még nem futottam össze azzal a puha, barna hajzuhataggal, amit nagyon szerettem. Lábaim csárdást roptak a deres talajon, hogy ne járjanak úgy, mint a talpam alól kikandikáló, kókadt, megfagyott fűszálak; kezeimet mélyen hosszú szövetkabátom zsebeibe tömtem, de még így is egy jégkrém hőmérsékletével vetekedtek. Az arcomban egyáltalán nem éreztem a vérkeringést, sem azt, hogy a fogaim össze-összekoccannak, csak a hangot észleltem.

Dacolva az időjárással, és agyam tiltakozásával, kivettem egyik kezemet a melegségből és széthajtva kabátomat, ellenőriztem, hogy a mellemen megbúvó virág épségben van-e még. A virágárus hölgy készségesen becsomagolta volna nekem a vörös rózsaszálat a reggeli cudar időre tekintettel, de tudtam, hogy azzal is a fagy lenne szegény növény sorsa, így kabátom belső zsebébe rejtettem, remélve, hogy a testem elég hőt ad szerencsétlennek addig, amíg megfelelő tulajdonosa kezébe nem kerül.

-          Baekhyun, hol a fenében vagy már – sziszegtem fogaim között vacogva, fázósan.

Az agyam eljátszott a gondolattal, hogy mi van, ha mégiscsak elkerültük egymást és hiába várom páromat, amikor kicsapódott a bejárat ajtaja, és kirobbant az épületből egy apró teremtés. Futva húzott el mellettem, és fel sem ismertem volna a rengeteg felvett réteg miatt, ha nem érzem meg parfümjének bódító illatát. Azonnal csuklója után kaptam és megállítottam.

-          Hé, mi – C-Chanyeol? Te mit keresel itt? – nézett rám meglepve és összezavarodva.

Annyira aranyosan nézett így ki, muszáj volt elvigyorodnom. Legszívesebben megpusziltam volna azt a pisze orrát, de a rajta lévő sál miatt ez lehetetlen küldetésnek látszott. Baekhyun szörnyen fázós volt, így nem lepett meg, hogy úgy beöltözött a mai napon, mintha csak az Antarktiszon bóklásznánk a pingvinek között. Hosszú, bámulásommal egybekötött hallgatásomnak nem a legjobb időt választottam – ezt csuklójának ideges rándulásaiból is kikövetkeztettem.

-          Chanyeol, ne haragudj, de –

-          Várj! – szakítottam félbe, és előkotortam a testemen pihenő rózsaszálat, amit az orra alá nyomtam. – Azért jöttem, hogy ezt odaadjam.

-          Oh.

Meglepve vette át kesztyűs kezébe, és egy ideig köztem és a növény közt jártatta tekintetét. Mintha el se hinné, hogy ezt ő kapja. Aztán lehúzta arcáról kötött sálját és mosolyogva, finoman szájon csókolt. A melegség szinte azonnal visszatért az összes tagomba – most már éreztem, hol csípett meg a hideg. Az ujjaim hegyéig elért az a bizsergés, ami átfutott a testemen, és amiből soha nem volt elég. Nem törődve azzal, hogy csak egy futó szájra puszinak szánta a dolgot, közelebb húztam magamhoz és elmélyítettem a csókot. Törékeny, pici kezei kabátom szárnyaiba markoltak, ahogy elkezdtem felfedezni az ajkai mögötti, már ismerős területet. 

Éppen csak kezdtem belemelegedni a dologba, amikor hirtelen elhúzódott tőlem és kissé szemrehányó pillantást vetett rám, amit egyáltalán nem értettem. Feldagadt ajkaimról fehér levegőpászmák siklottak le, ahogy pihegve pislogtam rá.

-          Rémesen hideg az orrod, és telibe az arcomba nyomtad – nyavalyogta, dörzsölve azt a pontot, amihez hozzáérhettem. – Mégis mióta vagy kint?

Tanácstalanul rántottam vállat. Félórája biztosan, mert biztos akartam lenni abban, hogy találkozunk egymással. Baekhyun ajka lekonyult, és szomorkás, együtt érző tekintettel simított végig arcomon, majd annak élén.

-          Ezek a szegény fülecskék – motyogta bánatosan, amikor kezeibe vette őket. – Miért nem húztál sapkát?

-          Mert nem gondoltam, hogy ilyen sokáig kint leszek – sóhajtottam. – Csak be akartam ugorni, mielőtt elmegyek reggelizni, te pedig az órádra.

Egy pillanatig csak egymásra bámultunk mosolyogva, a hideggel nem is törődve – hiszen a köztünk lévő érzelmek tavaszt teremtettek mellettünk. Aztán Baekhyun szeme tágra nyílt és eleresztett.

-          A francba! Az előadás! – kiáltott fel, de még mielőtt elrohanhatott volna, megállítottam.

-          Felesleges – mutattam az órámra. – Már elkéstél. Mit szólnál egy reggelihez?

-          De – kezdett bele az ellenkezésbe, de elhallgattattam egy gyors puszival.

Piciny kezét a markomba fogva magam után húztam és megindultunk a kapu felé, ki az utcára.

-          Az első reggelivel egybekötött randink! – vigyorogtam boldogan, mert ez a nap jobban indult, mint képzeltem.

                                  *           

A nap további része mondhatni csigalassan telt; talán még soha nem éreztem ennyire hosszúnak az előadásokat, és a különböző gyakorlatokat. Egész idő alatt ficeregtem, mocorogtam a helyemen, vagy pedig kifelé bámultam az ablakon és képzelődtem.

Vajon milyen lesz az arca, ha meglátja, hova viszem?

És mit fog szólni a randihoz, amit terveztem?

Jongdae mellettem a reggeli események kifaggatása után csak egy sunyi vigyorral szemlélte izgatottságomat, szólni egy szót sem szólt. A nap utolsó órája után viszont vállon veregetett és sok szerencsét kívánt. Ahogy csak tudtam, kiverekedtem magamat a teremből kitóduló tömegből és a parkolóban várakozó kocsim felé vettem az irányt, amelybe bevágtam magam és talán a sebességkorlátot is túlléptem, úgy rohantam haza átöltözni.

Igaz, már tegnap kikészítettem azt, amit fel készültem venni, de az utolsó pillanatban mégis más mellett döntöttem: a hidegre való tekintettel a fekete farmer mellé egy sötétkék, kötött garbót vettem fel, amire rákanyarítottam a szövetkabátomat és már siettem is Baekhyunért a kollégiumba.

Ezúttal nem kellett fagyoskodnom a hidegben; már várt engem. Beült a kocsiba és egy üdvözlő csók után elindultam esténk helyszíne felé, ami felől Baekhyun azonnal kíváncsiskodni kezdett.

      -          Chanyeol, igazán elmondhattad volna, hová megyünk! Így most azt se tudom, hogy megfelelően vagyok-e felöltözve.

Gyors pillantással elnéztem az útról és felmértem alakját az anyósülésen; mivel kabátja hátulra került, így ezt könnyedén megtehettem. Barna haja stílusosan emelkedett el homlokáról: úgy tűnt, mintha semmit sem tett volna vele, de én láttam a keze nyomát. Ő is egy pulcsit, egy fekete-fehér-szürke vastag csíkokkal tűzdelt darabot vett fel, de mindenképp elegánsnak tűnt. Elégedetten bámultam ki ismét a tükrön és elmosolyodtam.

      -          Teljesen rendben vagy így, Baek, hidd el nekem. Amúgy is mindig jól nézel ki.

Ilyen simán még én sem tudtam, hogy tudok bókolni.

Az olasz étterem, amit kiválasztottam az este célpontjául a belvárosban volt található, de egy viszonylag csendesebb, eldugott helyen, hogy ne zavarjon egyikőnket sem a tömeg, vagy annak zaja. Baekhyun ámulva pillantott a kicsi, de mégis otthonos helyre, és a mosolyából láttam, hogy jól választottam. Az ajtónálló, nevem bemondása után az egyik ablak melletti, gyönyörű éjszakai kilátással rendelkező helyre kísért bennünket. Asztalunkon gyertyák, és egy szál rózsa foglalt helyet az étlapok mellett.

-          Chanyeol, ez meseszép! – ragyogta Baekhyun; az arcán lévő mosolytól majdnem szétrepedt az arca. – Nem is gondoltam, hogy –

-          Ha tudnék főzni, én magam készítenék neked valamit, de mivel pocsék vagyok a konyhában, és ennünk azért illene valamit, ezt találtam ki – nevettem kissé zavarban. – Remélem, tetszik.

-          Nagyon – bólogatott, és ahogy szemei kis félholdacskákká görbültek, az minden, de minden pénzt megért.

Vacsora és fizetés után Baekhyun javaslatára sétálni indultunk a Han folyóhoz, hogy lejárjuk a nehéz, szénhidrátokkal telepakolt tésztát és a desszertet. Az étteremtől kicsit vezetnem kellett, de az este folyamán pont ezért nem ittam, csak a hely különlegesen ízletes, házi limonádéját. Baekhyunban már volt egy kis bor, de jószerivel józan volt még. Mindössze az arca és orra pirosságát nem tudtam hova tenni, hogy a hideg miatt van-e vagy az alkohol hatása. Mindenesetre bármelyik is volt az okozó, imádtam kipirulva látni.

-          Nagyon köszönöm, Chanyeol – szorította meg hirtelen csendes sétánk közben a kezemet, és az egyik padhoz húzott. – Jól éreztem magam ma este.

-          Még nincs vége – kuncogtam.

-          Tudom, de muszáj volt ezt kimondanom – mosolyogta, majd kotorászni kezdett kabátjában. – Egyébként hoztam neked valamit. Ja, és csukd be a szemed.

-          De –

-          Csukd be – fintorodott el és erőszakosan lezárta a szemhéjaimat, minden ellenkezésemet mellőzve.

Egy ideig nem hallottam mást, csak a közelben lévő emberek mozgását, az autók távoli hangját és víz halk csobogását. Aztán mintha valami fémesen pendült volna és valami hideget, könnyűt éreztem meg a markomban. Kinyitva a szemeimet egy ezüstláncra tévedt a tekintetem, amelyen egy végtelenül egyszerű kis violinkulcs függött. De első látásra beleszerettem.

-          Nem igazán tudtam, mit is adhatnék, de amikor megláttam, azonnal eszembe jutottál – mosolyodott el. – Tudom, hogy sokat jelent neked a zene, szóval úgy gondoltam, illeni fog hozzád.

Ezer wattos vigyorral vettem máris a nyakamba és hátranyúlva, pár próbálkozás után összeillesztettem a lánc két végének kapcsát. A hossz tökéletes volt, éppen a mellkasomon fityegett. Baekhyunt mosolyogva magamhoz húztam és abba a csókba, amit adtam neki, minden szeretetemet beleadtam. Mielőtt azonban még komolyabbra fordulhattak volna a dolgok, elhúzódtam tőle, és végigsimítottam arcán. Érintésre hideg volt, már-már félelmesen, így hamarosan útnak indultunk a lakásom felé.

Otthon elkényelmesedtünk a kanapén, és mélyen egymás tekintetében járva majszoltuk a hihetetlenül édes eperszemeket, és ittuk a pezsgőt, és azt gondoltam, hogy akkor volt a Baekhyun leggyönyörűbb. A gyertyák sejtelmes fénye kihozta azt a szépségét, amit talán tudat alatt mindig is láttam, és tudtam, hogyha tovább nézem, valami olyat kezdeményeznék, ami nem biztos, hogy a legbölcsebb lenne. Helyette inkább a zongorához ültem, és egy óriási sóhaj után elkezdtem játszani.

'Cause all of me
Loves all of you
Love your curves and all your edges
All your perfect imperfections
Give your all to me
I'll give my all to you
You're my end and my beginning
Even when I lose I'm winning
'Cause I give you all of me
And you give me all of you

Give me all of you
Cards on the table, we're both showing hearts
Risking it all, though it's hard

'Cause all of me
Loves all of you
Love your curves and all your edges
All your perfect imperfections
Give your all to me
I'll give my all to you
You're my end and my beginning
Even when I lose I'm winning
'Cause I give you all of me
And you give me all of you

I give you all of me
And you give me all of you… 

A szemeim már az első hangok után lecsukódtak, hagytam, hogy elöntsön a színáradat. Talán így könnyebb is volt, hogy nem kellett Baekhyunra néznem, miközben előadtam. A szöveg a sejtjeimig hatolt és minden szavát komolyan gondoltam és átéreztem.

Mert mindenem

Szereti mindened

Szeretem a vonalaid és a sarkaid

Az összes tökéletes tökéletlenségedet

Add nekem mindened

S én neked adom mindenem

Te vagy a kezdetem s végzetem

Ha veszítek, akkor is nyerek

Mert mindenemet odaadom neked

S te is odaadod mindenedet.

Ez volt az én kimondatlan szerelmi vallomásom, amit már jó ideje érleltem magamban. Tudom, hogy talán korai lenne ezt még kimondani, de tudtam, hogy mit érzek, tudtam, hogy ez más; hogy Ő más. Szükségem volt rá és csak reméltem, hogy az érzés kölcsönös.

-          Chanyeol – lehelte meglepetten. – Ez… Én –

Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy ez lesz. 

Én előadom az érzéseimet, ő pedig még nem áll készen rájuk, hogy visszamondja ugyanezt – ettől féltem minden egyes pillanatban, amikor gyakoroltam és Valentin-napra gondoltam. Nem, nem magam miatt – talán én is megérdemlem egyszer, hogy visszakapjam azt, amit én tettem az eddigi kapcsolataimban: míg a másik többet érzett, én kevesebbet, és ennek a megosztása sosem jött ki jól, egytől egyig rossz szájízt hagyott mindkét delikvens szájában. De akármilyen önzőn is hangzik, reméltem, hogy nem járok úgy, mint velem a korábbi kapcsolataim. Úgy látszik azonban a karmát nem lehet elkerülni.

-          Nem kell kimondanod, ha nem akarod – motyogtam. – Én csak… Meg kellett ezt osztanom veled, érted? Nem akartam, hogy rosszul érezd magad emiatt, vagy hogy -

-          Chanyeol –

-          Tényleg – ráztam meg a fejem, hevesen gesztikulálva. – Vedd úgy, hogy csak előadtam neked, egyáltalán nem kell, hogy -

-          Ó, te féleszű.

Egyáltalán nem számítottam arra, hogy feláll a kanapéról, hozzám csörtet és két kezébe fogva az arcom lehajol hozzám és majdhogynem erőszakosan megcsókol; egy ideig pislogás nélkül meredtem közvetlenül előttem lévő arcára, lezárt szemhéjaira, finom bőrére. A pilláim elnehezültek, ahogy tehetetlenül megadtam magam annak a szenvedélyes csóknak, amit kapcsolatunk óta először ő kezdeményezett. 

Megragadva derekát az ölembe ültettem a zongoraszéken és addig mesterkedtem, amíg újra magaménak nem tudtam az irányítást. Nyelveink olyan heves táncot jártak, mint még sohasem, ezért nem voltam meglepődve, mikor zihálva szakadtunk el egymástól már a fulladás szélén. Szótlanul bámultam Baekhyunra; feldagadt ajkacskáira, piros orcájára és fekete lyukká tágult pupilláira, amiben a csillogás sok mindent ígért.

-          Én is szeretlek, te idióta – lökte meg gyengéden a vállamat. – Csak annyira meglepődtem, hogy hirtelen azt se tudtam, mit mondjak. Erre te szóhoz sem engedsz jutni!

-          B-Bocs – vörösödtem el.

Talán túl gyorsan döntöttem a helyzetet illetően. De végül is nem hibáztathat senki azért, mert egy pillanatra elbizonytalanodtam. Mindenkivel megesett már, a szerelem meg főleg nem egy olyan biztos talaj, amin két lábon, szilárdan lehet állni minden egyes pillanatban.

Az újabb, heves csókba még a lábujjam is beleremegett és bármennyire is jól esett – túlontúl is – hangos cuppanással teremtettem köztünk távolságot. Nagyon közel voltam ahhoz a ponthoz, ahol az önuralmam Timbuktuba száműzettetik, és ha Baekhyun tovább folytatja a mesterkedéseit, ez ezer százalékig bekövetkezik.

Ő azonban csak felmordult, és újra ajkam után kapott. De nem engedtem közelebb.

-          Baek. Ha most ezt folytatjuk, nem biztos, hogy meg tudok állni – nyeltem.

A komisz csillanásra a szemében tényleg azt éreztem, hogy az összes érvem kiugrik az ablakon. Nem számítottam erre, még reménykedni se mertem, hogy ilyen hamar –

-          Ki mondta, hogy azt akarom, hogy megállj? – susogta és könyörtelenül elfoglalta örökös helyét az ajkamon.

Akarata ellen immár én nem, csak az időnként le-lenyomódó zongorabillentyűk tiltakoztak az éjszaka folyamán.